Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 3. old )

3 / A ZÖLD BÉKABŐR

A zöld békabőr — én így hívom a papírdollárost. A legnagyobb különbség indiánok és fehérek között éppen abban rejlik, hogy mit látnak ebben a zöld papírdarabban. Nagyszüleim indián világban nőttek fel, amelyben nem volt pénz. Közvetlenül a Custer-csata előtt a fehér katonák zsoldot kaptak. Tele volt a zsebük zöld papírokkal, és nem volt hol elkölteniük. Vajon mi volt az utolsó gondolatuk, amikor egy indián golyó vagy nyíl eltalálta őket? Úgy vélem, a rengeteg kárba veszett pénzre gondolhattak, arra, hogy most már soha nem veszik hasznát, hogy egy csomó bárgyú vadember teszi rá a mancsát arra, amit ők keservesen megszereztek. Ez a gondolat alighanem fájdalmasabb volt, mint a nyíl a bordáik közt. A kegyetlen kézitusa közben vagy ezer ló vágtatott a csatatéren keresztül-kasul, hatalmas porfelhőt verve, melyben a katonák zöld békabőrei úgy kavarogtak, mint hópelyhek a hóviharban. És aztán mihez kezdtek az indiánok a rengeteg pénzzel? Odaadták a gyerekeiknek, hadd játsszanak vele, hajtogatni kezdték a furcsa színes papírdarabokat, bölény- és ló formájúra. így hát mégiscsak volt, akinek örömet okozott az a pénz. A könyvekben szó van egy katonáról, aki túlélte a csatát. Megúszta, de megőrült, és néhány asszony távolabbról végignézte, hogyan lett a katona öngyilkos. A könyvek szerzői szerint biztosan attól félt, hogy elfogják és megkínozzák, de a szerzők tévednek. Tessék csak elképzelni. Ott lapul a katona valami gödörben, és figyeli, mi folyik körülötte. Látja, amint a gyerekek játszadoznak a dollárokkal, széttépik őket, az asszonyok bankókkal gyújtják meg a szárított bölény trágyából rakott tüzet, hogy főzni kezdjenek rajta, a férfiak a zöld békabőrrel pipára gyújtanak, a gyönyörű dollárbankjegyek legnagyobb részét pedig, a porfelhővel együtt, tovasodorja a szél. Szegény katonát ez a látvány őrjítette meg. A fejéhez kapott, feljajdult: - A szentségit, mindenható Isten, látod ezt, mit csinálnak ezek az ostoba vörös barmok ezzel a rengeteg lóvéval! — Nézi, nézi kétségbeesve, míg aztán nem bírja tovább, és szétloccsantja az agyát egy hatlövetűvel. Nagy jelenet lehetne valami filmben, de indián ész kell hozzá, hogy a néző megértse. A zöld békabőr — ez volt minden harc mögött. A Black Hills, a Fekete Hegyek aranya, meg a legelőiből húzható haszon. Errefelé minden áldott nap látni lehet egy-egy farmerlegényt, amint lassan lovagolva a mezőt fürkészi. Nyergéről zsákocska lóg, benne gabonaszemek, és ahol megpillant egy prérikutyaüreget, egy marék zabot szór bele, mint valami kedves öreg hölgy, aki a városi parkokban a galambokat eteti. Csakhogy a prérikutyáknak szánt zabot sztrichnin- nel megmérgezték. Ami a prérikutyával történik azután, hogy megette ezt a zabot, nem valami vidám látvány. A prérikutyákat azért kell megmérgezni, mert füvön élnek. Ezer prérikutya egy év alatt körülbelül annyi füvet eszik meg, mint egy tehén. így hát ha a farmer ezer prérikutyát megöl, eggyel több tehenet tarthat, és egy kicsivel több pénzt keres. Ha a farmer ránéz egy prérikutyára, nem az állatot látja, hanem a zöld békabőrt, amit az állatka elrabol tőle. A fehér ember minden fűszálon, minden forráson árcédulát lát. Ebből fakadnak a bajok, mert figyeljük csak, mi is történik. A hiúzok- nak és a prérifarkasoknak eddig a prérikutyák jelentették a fő táplálékot, most viszont elkószált bárányok és lesántult borjak után kell vetniük magukat. A farmer kihívja a járványügyi tisztet, hogy végezzen a hiúzokkal és a prérifarkasokkal. Az aztán lő egypár nyulat, kirakja őket csaléteknek, de előbb mindegyikbe rak egy apró, ügyes faszerkezetet. Kis robbanótöltet van benne, ha a prérifarkas rángatni kezdi a nyulat, a rudacska egy adag sztrichnint lövell az állat szájába. A tiszt jó kiképzést kapott, elővigyázatos. A farudacskán jól olvashatóan ez áll: „Vigyázat, robban, méreg!" A baj csak az, hogy a kutyáink nem tudnak olvasni, és a gyerekeink közül sem mindegyik. És a préri lassan élettelenné válik - nincsenek többé prérikutyák, nincsenek borzok, rókák, se prérifarkasok. A nagy ragadozó madarak is prérikutyával éltek. így aztán manapság már sast sem igen látni. A fehér fejű rétisas állami jelkép lett. Ott a képe a fehér ember pénzén, közben ezért a pénzért a fehérember a sast megöli. Amelyik nép gyilkolni kezdi saját jelképeit, rossz úton jár. A sziúk szava arra, hogy fehér ember — wásícsú, zsírszedő. Jó név, ti fehérek valóban kiszedtétek ennek a földnek a zsírját. De mintha nem vált volna a javatokra. Mostanában nem látszotok valami egészségesnek - kövérek vagytok, az igaz, de nem egészségesek. Az amerikait úgy tenyésztik, mint a tömni való libát, nem embernek, hanem fogyasztónak. Attól a perctől kezdve, hogy nem fogyaszt, nem vásárol, a zöldbékabőr-világnak semmi haszna többet belőle. Az amerikaiak már maguk is békává váltak. Valami kegyetlen gyerek szivart nyomott a szájukba, és most pöfékelnek, pöfékelnek, míg csak szét nem pukkadnak. A zsírszedés nem jó dolog, annak sem, aki magára szedi. Különösen rossz az indiánoknak, akiket arra kényszerítenek, hogy ebben a békabőr-világban éljenek, amit nem ők találtak ki, és amelynek semmi haszna belőlük. 22 Te, Richard, művész vagy. Ez az egyik oka, hog}' jól kijövünk egymással. A művészek a fehérek világának indiánjai. Álmodozóknak nevezik őket, azt mondják róluk, a felhőkben élnek, könnyelműek, kifolyik a pénz a kezükből, olyan emberek, akik nem hajlandók szembenézni a „valósággal". Ugyanezt mondják az indiánokra is. Honnan az ördögből tudják ezek a békabőr-emberek, mi a valóság? Abból a világból, ahol a képzeletedben képek bontakoznak ki, olyan képek, amelyeken a dolgok mások, mint amilyeneknek a szemeddel látod őket, abból a világból valók a látomásaim. Én azt mondom, az a valóságos világ, nem pedig a Zöld Békabőrök Világa. Ez csak rossz álom, áramvonalas, füstködös lidércnyomás. Mivel nem vagyunk hajlandóak otthagyni a saját valóságunkat ezért a békabőr-látszatéletért, azt mondják rólunk hogy ostobák, lusták, könnyelműek, éretlenek, nem erre a világra valók vagyunk. Én örülök neki, hogy nem tartanak erre a világra valónak, és neked is örülnöd kellene, ha így vélekednek rólad. Nagyon jó, hogy a mi valóságunk más, mint az övék. Emlékszem egy fehér emberre, aki elképedve bámult nagyapám mellényére. Fekete bársonyból varrták, és a gombjai tízdolláros aranyérmék voltak. A fehér ember szinte dührohamot kapott, egyre csak azt hajtogatta: - Ilyesmi is csak egy hülye indiánnak juthat eszébe, ilyen jó pénzből gombokat csinálni, miközben kilóg a segge a gatyájából! - Csakhogy nagyapa egyáltalán nem volt hülye, ugyanúgy megtanulta, mit ér a pénz, mint bárki más. De a pénz arra való, hogy az embernek öröme legyen. Nahát nagyapának öröme telt abban, hogy néhány arany indiánfejet hordjon a mellényén. így legalább volt a pénznek értelme. Ismertem egy indiánt, aki sok iskolát járt ki, hosszú éveken át dolgozott egy nagyvárosban, aztán hazatért a rezervátumba. Megtakarított pénzéből kávézót és benzinkutat nyitott. A kútnál egész nap egymást érték a kocsik. — Hallod-e, bátyám, ugyan töltsd már tele. Fizetni nem tudok, de te úgyis olyan gazdag vagy, biztos nem is kérsz tőlem pénzt. — Ugyanez ment a kávézóban is: — Figyelj, bátyám, adjál már egy olyan sült húsos szendvicset. Hagyd azt a hülye számlát, rokonok vagyunk, vagy nem? A tulaj szépen keresett és jól élt a fehér emberek között, ugyanúgy dolgozott, ugyanúgy viselkedett, mint ők. De most, hogy visszajött az indiánok közé, indián lett ő is megint. Képtelen volt „nem"-et mondani egy-egy szegény rokonnak, és mi egyéb volt a rezervátum, mint egy csomó szegény rokona, akik bátyámnak vagy öcsémnek szólították, rokonsági foktól függetlenül. Nem tudta a kéréseiket megtagadni, és fehér neveltetése mit sem segített ezen. Mi nem oszlunk különálló, rendes kis családokra - ahol csak a papa, a mama és a gyerekek fontosak, mindenki mást pedig megehet a fene. Az egész istenverte törzs egyetlen nagy- család; számunkra ez a valóság. Nem sok időbe telt, és az indián üzletember csődbe ment. Hanem okos ember volt, fehérek közt nevelkedett. Felfogadott egy fehér pincérnőt meg egy fehér kutast, és elterjesztette a hírt, hogy kénytelen volt eladni a kávézót és a benzinkutat fehéreknek. Ettől kezdve jól ment neki. Fizetett mindenki, mint a pinty, hiszen tudták, a fehér ember semmit se ad ingyen. Hallottam egyszer egy indiánról, aki egy üzemi baleset következtében elvesztette a fél lábát. A biztosítótól tizenötezer dollárt kapott. Azonnal megrohanta vagy száz éhes rokona. Ócska bricskákon, szét- esőfélben levő szekereken, lóháton vagy gyalog érkeztek. Egy alkalmi teherautó reggeltől estig közlekedett ide-oda a balesetet szenvedett lakása és a legközelebbi élelmiszerbolt között, hordta a húst, a kenyeret, a sört ládaszámra, hogy megtömhesse a sok üres bendőt. Végül vettek egy pár satnya marhát, és maguk csaptak fel hentesnek. Néhány hétig állt a dínomdánom, aztán tovatűnt a pénz. Alig egy nappal később eltűnt a rokonság is. A féllábúnak eszébe se jutott, hogy megbánja a dolgot. Azt mondta, szívesen elvesztené a másik lábát, csak hogy újrakezdhessék az egészet. Ez az ember igazi hőssé vált még más törzsek körében is, és mindenütt mindig szívesen látott vendég lett. Kitaláltam egy új közmondást: „Az indiánok látomásokra, a fehérek dollárokra vadásznak." Belőlünk fene nehéz kapitalistát csinálni. Nem mintha nehezünkre esnék azzá válni, csakhogy akkor már nem lennénk indiánok. Egyszerűen csak polgárok lennénk, akiknek kicsit sötétebb a bőrük. Ez az ár nagyon nagy, barátom, túlságosan is nagy. Pocsék farmerok is vagyunk, mert a lelkünk mélyén ott lappang az a meggyőződés, hogy a talaj, a víz, a levegő, a föld és semmi, ami alatta rejtőzik, nem lehet magántulajdon. Mindez mindenkié, és ha az emberiség fenn akar maradni, jó lesz, ha magáévá teszi ezt az indián szemléletet, mégpedig minél hamarabb, mert már nem sok elvesztegetni való ideje maradt. Mindig eszembe jut, hogyan hallgattam életemben először rádiót. Interiorban történt, egy kisvárosban, valamikor régen, a húszas években. Az ajtó fölött volt egy felirat: „Hallgasson zenét az innen 300 mérföldnyire levő Sioux Fallsból! Személyenként 1,5 $." Ennyit kellett lepengetni, hogy az ember bemehessen a kávézóba és odatartsa a fülét. Bent egy fickó egy tűvel vacakolt valami kristályon, és hallottuk, hogy egy elhaló, recsegő hangocska a téli takarmányt, a kukoricát és az első osztályú növendék állatok árát emlegeti. Ebben a pillanatban felmordult egy öreg indián: — Elvették a földet és 23 a vizet, most már a levegő is az övék. - Szóval, itt élünk ebben a zöldbékabőr-világban, amiben mindennek megvan a maga árcédulája. Az indiánok nem szeretnek alkudozni. Pénzen hosszasan vitatkozni kínos. De értünk hozzá, hogyan kössünk agyafúrt üzleteket. Nagybátyám, Poor Thunder — Halk Mennydörgés — egy különleges fajta párductarka lovat tenyésztett, appaloosát. Abban az időben egy nyereg alá tört lovat általában meg lehetett kapni húsz dollárért, csakhogy nem a Halk Mennydörgés méneséből. Ha egy fehér ember érdeklődött a lovak ára felől, nagybátyám közölte vele, hogy hetvenöt dollárt kér egy lóért. A vevő rendszerint megvakarta a fejét, és kijelentette, hogy ez sok. Két-három nap múlva minden vevő visszatért, mert a lovak tényleg nagyon jók voltak. De amikor a pénzzel a markukban megérkeztek, nagybátyám azzal fogadta őket: „Ja, az a tegnapi ár volt. Most már száz dollár egy ló." Ha voltak olyan ostobák, hogy tovább vakargassák a fejüket, a lovak ára százhuszonöt dollárra ment fel. A könnyed vevő viszont, aki nem alkudozott, aki azonnal ráállt az üzletre, megkapta a lovat tíz dollárral olcsóbban. Nagybátyám szerette a lovait. Egyszer azt mondta nekem: — Egy indián képes annyira szeretni egy lovat, hogy akár az életét is adja érte. - Volt esze az üzlethez - rohadt jó lócsiszár volt -, de amit így keresett, azt legnagyobbrészt szétosztogatta a szegény rokonainak. A kereskedőnél erősebb volt benne az indián. Az öreg néha, mintegy véletlenül, ott hagyott egy-egy üszőt vagy egy bikát valamelyik szegény rokon háza előtt. Szokta mondogatni nekem: - Az ételnek más szerepe is van, nemcsak az, hogy áthalad a testeden. Az ennivalóban szellemek rejtőznek, figyelik a sorsát. Ha fösvény vagy, a szellem eltávozik, gondolván, „ez a mocsok olyan zsu- gori, hogy itt hagyom". De ha megosztod az ennivalódat másokkal, ez a jó szellem mindig veled marad. - Engem úgy neveltek, hogy az étel szent. Előre látom azt a napot, amikor majd semmi mást nem kell már adnotok nekünk, csak kapszulákat, amikben ennivaló helyett valamiféle vegyszerek és vitaminok lesznek, és a misszionáriusok arra fognak inteni, hogy kezünket a tányér fölött összekulcsolva így fohászkodjunk: — Mennybéli Atyánk, áldd meg a mi mindennapi pirulánkat. — De örülök, hogy én ezt már nem fogom látni! Inkább iszom egy pofa mnisá-t, piros vizet az egyik szomszédommal. Vén részeges, de nagy szíve van. Az utolsó piáját is megosztaná a barátjával. Azt mondta nekem: - A whisky nem hagy el engem. Minél többet adok belőle másnak, annál több lesz. Ha nem vigyázok, a végén még belefúlok. Az antropológusok egyre azt hajtogatják, hogy nagyon sok van még bennünk az egykori bölény vadászból. Oszd meg az ételed, oszd meg, amid van, különben elvész a törzs. Ez azonban csak tegnap volt érvényes. Ma már, ha egy szegény rokon jön, mondd neki: - Nincs, nincs, nincs. - így célszerű. Örökösen azon lenni, hogy az embereket a saját képünkre formáljuk, ez a fehér emberek nyavalyája. Ezt a betegséget nem tudom gyógyítani. Az antropológusoknak annyit mondhatok: - A ti agyatokra rátelepedtek a zöld békabőrök. Ha mi olyan koszos vademberek lennénk, amilyeneknek ti mondtok bennünket, megzabáltunk volna benneteket, amikor először tettétek a lábatokat erre a teknősbéka formájú kontinensre. Akkor most legalább nyugalmam lenne. - Ettől egy időre befogják a pofájukat. Ejnye, ejnye, rázzák intőén a mutatóujjukat felénk akkor is, ha ajándékosztó ünnepséget tartunk. Azt akarják megértetni velünk, hogy a szegényember nem engedheti meg magának, hogy nagylelkű legyen. De mi nem mondunk le az ódúh áh-ról, az ajándékosztó ünnepségeinkről, mert hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy indiánok maradjunk. Életünk minden nagy eseménye - születés vagy halál, öröm és bánat — alkalom az ajándékozásra. Mi nem hiszünk abban, hogy egy családnak öröklés útján kellene gyarapodnia. Jobb a halott holmijait elajándékozni. így biztosan emlékeznek majd rá. Ha egy férfi elveszti a feleségét, eljönnek hozzá a barátai, és együtt sírnak vele. A férj négy napon át sírhat, de tovább nem, mert az életnek tovább kell mennie, és ha valaki túl sokáig sír, a szellemek gondoskodnak róla, hogy legyen is újabb sírnivalója. Nemrégiben láttam egy öreg hölgyet, aki halott unokája miatt érzett gyászában még a haját is rövidre vágatta. Négy nap múlva férjével kiürítették az egész házat. Elajándékozták a nagy zongorát, a tévét, még a saját ágyukat is. Ott ültek a puszta földön, és mindenkit, aki eljött, hogy együttérzését kifejezze, felszólítottak: — Figyelj, testvér, kell neked ez itt? Ha használni tudod valamire, vidd el nyugodtan. - Mire a nap véget ért, a házban csak a falak maradtak. A barátaik adtak nekik egy új ágyat. A wóbílá — hálaadás azért, mert valakivel valami jó dolog történt — szintén alkalom rá, hogy ajándékozzunk. A fehér emberek hálaadási napja9viszont - az gyásznap az indiánok számára, nekünk aztán nincs miért hálásnak lennünk ezen a napon. 9 A Mayflower hajó feldélzetén 1620-ban Észak-Amerikába érkező telepesek, az úgynevezett zarándok atyák - akik az indiánok segítségével tudták csak átvészelni az első kemény teleket az Újvilágban - emlékének és az „isteni gondviselés" iránti tiszteletadásnak az ünnepét nevezik a „hálaadás napjá"- 24 Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk". Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. Megpróbáltam megvilágítani nektek, hogy a zöld békabőr olyasvalami, ami elválasztja egymástól a fehéreket és az indiánokat. De még egy sámánnak is, mint én, szüksége van némi pénzre, hiszen arra kényszerítetek, hogy ebben a ti látszatvilágotokban éljek, ahol pedig nem lehetek meg pénz nélkül. Ami azt jelenti, hogy két személynek kell lennem, két különböző világban kell élnem. Egy cseppet sem tetszik, de nem tudok segíteni rajta. Megpróbálom elmondani, hogyan oldottam meg a dolgot. Magad döntheted el, sikerült-e vagy sem. Ameddig maradt még valami az apámtól kapott lovakból és marhákból, nem kellett törnöm a fejem, hogyan keressek pénzt. Csavarogtam. Nem hagytam, hogy elnyeljen a zöldbékabőr-világ, de kíváncsi voltam rá, ki akartam tapasztalni. Szerettem belovagolni a városba. Útközben csatlakoztak hozzám a cimborák, Ben Riffle például, akiből később kongresszusi képviselő lett. Szórakozni jártunk a kis rezervátum-városokba, melyeknek mókás nevük volt, például Wososo vagy Upper Cut Meat: Hússzelő Felső. Bennem, akár egy szarvasálmodó- ban, megvolt az erő, hogy elbűvöljem a lányokat. Kellemes hangom volt, és szerettem indián dalokat énekelni. A nagyszüleimtől megtanultam mind a régi énekeket. Nem tanított engem senki semmire, de állandóan járt az agyam, töprengtem, próbáltam azt, amit láttam és hallottam, beleilleszteni a magam valóságába. Aztán eljött a nap, amikor az utolsó jószágomat is elcseréltem vagy eladtam. Majdhogynem boldog voltam. Most már nem volt semmim, amivel törődni kell, ami helyhez köt. Végre az lehettem, ami lenni akartam - igazi sziú, íkcsé wícsásá, egyszerű, zabolátlan, természetes emberi lény. Hogy aztán egy ilyen lény hogyan maradhat életben békabőr-országban, hát arra még rá kellett jönnöm. Gondoltam, vadászgatok majd, hogy hús kerüljön az asztalomra. Kiderült, vadászati engedély kell hozzá, hogy szarvast, őzet vagy antilopot lőhessek. Az a gondolat, hogy egy indiánnak pénzt kell fizetnie egy vacak papirosért, ha a saját földjén vadászni akar, hogy megtömje a saját, eredeti vörösbőrű-gyomrát, rossz viccnek tűnt. Kacagnom kellett, de ugyanakkor dühbe gurultam. Ugyanazok, akik kiirtották a bölényeket, akik az utolsó vadlovakat vágják le, hogy a kutyáikkal zabáltassák fel őket, most azt mondják nekem, hogy én veszélyeztetem a védett vadat, mert némi vadhúst akarok a tányéromra, hogy engem kell megrendszabályozni. Miért nem elégszem meg azzal az ennivalóval, amit kiosztanak nekünk? Azt mondták, megtisztelve érezhetném magam, mert azáltal, hogy engedélyt kell vásárolnom, egy sorba kerülök a fehér vadászurakkal. Azt feleltem, tolmács segítségével, hogy én nem vagyok holmi istenverte sportember, hanem csak egy éhes, egyszerű indián, aki nem kedveli az ilyen cifra, pecsétes papirosokat, amiket értelmesen csak egy bizonyos célra lehetne felhasználni. Nem csak egyedül én gondolkoztam így. A legtöbb indián szégyellt volna engedéllyel vadászni. így aztán engedély nélkül csináltuk. A baj az volt, hogy tényleg kevés volt már a vad. Nem egy éhes indián, ha itt-ott egy fehér ember lerobbant bikájába botlott, úgy tett, mintha az állatnak agancsa volna, ilyenkor kis „feketevágást" rendeztek a rezervátumban, és néhány ember „lassú szarvast" ehetett. Jó érzés volt, olyasmi, mint amikor a régi szép időkben lovat loptunk a varjú indiánoktól. Bármennyire utálkoztam is a gondolattól, szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mégiscsak keresnem kell valamennyi pénzt. Ugyanolyan voltam, mint sok más tiszta vérű indián. Nem akartam állandó munkát valami irodában vagy gyárban. Nem azért, mert méltóságomon alulinak tartottam volna, egyszerűen, mert az ilyesmi nem élet, minden emberi lényhez méltatlan, még a fehérekhez is. Edzettem magam, hogy elviseljem a nélkülözést, hogy a lehető legigénytelenebb legyek, viszont dolgoznom se kelljen, kivéve, ha kedvem támad hozzá, így aztán rengeteg időm maradt gondolkodni, kérdezősködni, másokat meghallgatni, a lányokon ütést számlálni. Beálltam rodeózni. Tetszett a lovaglás, és némi aprópénzt is hozott. Megvolt a csicsás nyergem meg a cuccom, így hát beöltöztem és nekivágtam. Feküdt nekem ez az életmód. Lovak közt nőttem fel, részben szinte magamat is lónak éreztem. Az ülepemmel ismertem ki a lovakat. Akkoriban, amikor elkezdtem a dolgot, a rodeók még jó balhék voltak. A legtöbb néző maga is ugyanolyan jó lovas volt, akár a fickók az arénában. Tudták, mit csinálsz, nem lehetett etetni őket. Manapság a rodeo békabőr-üzlet, és a lovasok csupán a munkájukat végzik. Az én szememben akár tévészerelők is lehetnének. Nincsenek többé vad, tomboló lovak. Arra, hogy levessék a lovasukat, ugyanúgy idomítják őket, mint az elefántot, hogy körbebaktasson a cirkuszban. Mindenütt ugyanazokat a lovakat látni. Filmezik őket, és a lovas, amikor lovagolni kezd, már előre tudja, hogyan fog a ló hőkölve megtorpanni. Ez nem lovaglás; ezzel az erővel az ember tejeskocsit is vezethetne. Ez most már csak tülekedés a pénzért, pontokért, bajnokságokért. Izgalomnak már nyoma sincs. nak, melyet az Amerikai Egyesült Államokban minden év novemberének negyedik csütörtökjén tartanak meg, s a főétkezésre—általában vacsorára— országszerte sült pulykát esznek. 25 Régen az ember kapott egy vadlovat vagy tehenet, amelyen soha még nem ült vagy amelyet soha még be nem fogott senki, hát volt velük gond elég. Ha viszont egyszer megülted a lovat, vagy lependerített, többé rendszerint rá sem néztél. És nem léteztek specialisták. Én minden istenverte, eszeveszett dolgot végigcsináltam, amit csak ki lehetett találni - bika földre rántását a szarvánál fogva, vadlóbetörést, bölény lovaglást. Valódi vadlovakat lovagoltunk, igazi parázsevő, lángot fúvó táltosokat. Volt, hogy még nem ült ember a hátán előtted. Már a karámba is csak bekötött szemmel lehetett őket bevezetni. Aztán az ember belekapaszkodott a fülükbe, és hajrá. Választhattad a legvadabbat - „Ide azzal a gyilkossal" -, csak mert a nézők között ott volt az a bizonyos lány is. A bikabefogáshoz és földre döntéshez szilaj állatokat kaptunk, melyek addig körülkerítetlen legelőkön éltek. Az én időmben utánavágtattunk egy-egy ilyen „renegátnak", a szarvára hajítottuk a lasszót, és úgy irányítottuk a lovunkat, hogy a lasszóvégre került állatot felrántotta, majd kiterítette, mint egy palacsintát. Ez aztán úgy kikészítette, hogy szépen gúzsba lehetett kötni, mielőtt újra lélegzethez jutott volna. Volt olyan lovas, aki a végén a fogai közé kapta a bika orrát, és kitárta a karjait, hogy mindenki láthassa, ki az úr a csárdában. A bika lasszós megtáncoltatását „bestezabolázásnak" hívtuk, és könnyen végződhetett nyaktöréssel, akár a bikáéval, akár a lovaséval. Manapság az ilyesmi már tilos, mind az emberek, mind az állatok szerencséjére. Azok közül a mutatványok közül, amiket én is csináltam, a legizgalmasabb a bölénylovaglás volt. A bölények látszatra nagy, lomha állatok, szempillantás alatt úgy tudtak ugrani, akár a dollárok az ember zsebéből. Nem tudom, honnan hozhatták őket, talán a Custer Nemzeti Parkból. Egyszer hetet lovagoltam meg egyetlen napon. Jól kidöglesztettek. Az elsőn csak egy bakugrást bírtam ki, úgy megfingatott. A másodikba erősebben kapaszkodtam, kétugrásnyit. A negyedik bölényen már kihúztam négy teljes ugrást. Ügy rohant velem, hogy a cowboyok nem bírtak leszedni róla. A hetes számú bölény úgy tört ki a karámból, hogy hozzá se tudtam férni. Baromi nagyot estem, de a lágy homok kegyes volt hozzám. Gondolom, a szellemek vigyázhattak rám, mert sose tört se kezem, se lábam, kivéve egyszer, a déldakotai Martinban. Szőrén ültem meg egy lovat, és kificamodott a jobb vállam. Akkoriban nem volt orvosi ügyelet. Fogták magukat, párnát raktak a karom alá, és rántottak egy nagyot. Még ma is, annyi év után, vacak az a vállam. Rendszeresen jártam a White River Határvidéki Napokra, ami nagy és zajos eseményszámba ment errefelé. Gilette-en, Wyoming államon át Oregon államba mentem, és ott végig, le a határig. Előfordult, hogy nem volt igazi porondunk. Akkor az öreg tragacsokat, T- modelleket, szekereket valahol körbeállítottuk, és kész volt az aréna. A nézők egyszerűen a kocsijukból figyelték a mutatványainkat, és ha valamelyik különösen megnyerte a tetszésüket, alapos zenebonát csaptak a dudákkal. A díjak nem sok pénzt hoztak akkoriban, de annál lelkesebb volt a hangulat. Manapság az egész csak annyi, mint valami mozi. Rájöttem, jobb ezt a játékot abbahagyni, amíg még egy darabban vagyok. Ezenkívül, ha valamit túl sokáig csináltam, beleuntam. De továbbra is jártam bemutatókra, rodeóbohócként. Ez valamivel kevésbé volt veszélyes a vadlovak betörésénél, de tényleg csak egy hajszállal. Mi a bohócot héjóká-nak mondjuk. Nálunk, indiánoknál a bohóc szentember, különös lény, aki mindig az ellenkezőjét teszi annak, mint amit elvárnánk tőle. Amit a bohóc csinál, az szent dolog; sámánmunka. Lesz még erről több mondanivalóm is, ha eljutunk a történetem héjóká-résv.éhez, amikor majd a mennydörgéslények álmairól, látomásokról, gyógyításról és főtt kutyákról beszélgetünk. Rodeóbohócként az volt a dolgom, hogy a bikák figyelmét elvonjam a levetett lovasokról, nehogy felökleljék őket. Ezt viccesen kellett csinálni, úgy, hogy a közönség derüljön rajta. Takarókat lengettünk hát hozzá, és hordóba bújva szaladgáltunk, mint a vicclapokban az az ember, akit elkapott az adóvégrehajtó. Ha a bika nekem esett, fülemfarkam behúztam a hordóba, mint a csiga a házába, és hagytam, hogy a bika az aréna egyik végéből a másikba görgessen. Volt egy különszámom. Nőnek öltöztem, a fejemre nagy sárga parókát húztam, és az ingembe elöl két párnát dugtam „bébibár"-nak, ahogyan a cowboyok a lányok dudáit hívták. Alice Jitterbug volt a művésznevem. Tehénen vonultam be az arénába, mégpedig olyanon, amelyik párzási időszakban volt, csak úgy sütött a szeméből a vágy. Egyszer aztán űzőbe vett bennünket egy bika, halálosan komoly szándékkal. A nézők roppant mulatságosnak találták a dolgot, én annál kevésbé... Vörös alsószoknyámat lengettem a Brahma- bikáknak, hogy eltereljem a figyelmüket a lepottyant lovasokról. Időnként fejjel előre bújtam a hordóba, hogy a nézők gyönyörködhessenek selyembugyimban. Gyakran léptünk fel együtt egy másik indián bohóccal, Jake Hermannel, aki arról volt híres, hogy sok különös történetet és tündérmesét tudott. Már évek óta halott, „délre ment", ahogy nálunk mondják. 26 A ripacskodás jó móka volt, és valamennyi pénzt is lehetett keresni vele. Száz mérföldes körzetben emlékeznek rám még ma is a kis tehenészvárosok idős lakói. Rodeólovasként rég elfelejtettek, hiszen annyian voltunk, akik jól lovagoltunk, hanem Alice Jitterbug csak egy volt. Akár lovagoltam, akár bohóckodtam, nem volt az rossz élet. Mindig akadt, aki meghívjon egy dongówhiskyre — tudod, amiben fullánk van —, mindig volt kivel barátkozni, indián fiúk jöttek más törzsekből, jókat lehetett dumálni velük. Ha volt lelátó, az alatt aludtam, ha nem volt, fogtam a derékaljamat és kifeküdtem a zsályacserjésbe. És ritkán aludtam egyedül. Alig volt olyan éjszaka, hogy ne szegődött volna mellém egy lány hálótársul. Alighanem bőven volt szarvaserőm. Ami a nőket illeti, úgy tekintettem őket, mint földanyánk részét, amelyet egyetlen férfi sem tarthat bekerített magántulajdonnak. Ha valamelyik lány úgy vélte, derékaljam puha és hívogató, ha úgy érezte, szüksége van egy kis pihenésre, és megkérdezte tőlem, akad-e a számára egy pohárka ital, ugyan hogy jöttem volna ahhoz, hogy nemet mondjak neki, vagy netán megeskessem a Bibliára, hogy nincs senkije és nem viseli más tulajdonosi bélyegét. Úgy gondoltam, ehhez semmi közöm. Nem mindenki látta így a dolgot. Jó kis verekedésekbe keveredtem. Nem az az ember voltam, aki meghátrál. Megmondtam az efféle féltékeny fajtának: „Egy lányt őrizni, aki nem akarja, hogy őrizzék, annyi, mint egy zsák bolhára vigyázni—vagyis reménytelen. " Jópofa emberek között éltem, de ugyanakkor magányosan, vidám és bánatos voltam egyszerre. Éppen ez volt, amit akartam. Hallottam egyszer egy fiatal indián lovast, amint azt énekelte: Nincsen nekem faterom Nincsen nekem faterom A csizmámat nem ő vette. Nincsen nekem muterom Nincsen nekem muterom Aki a zoknimat foltozza. Nincsen nekem csajom Nincsen nekem csajom Hogy a randa pofámat csókolja. Én csak egy pdeólé lakota hógsílá vagyok Egy szegény sziú cowboy Otthonától nagyon nagyon távol. Pontosan ezt éreztem én is, kivéve, hogy az én randa pofámat azért néha megcsókolta egy-egy lány. Együtt énekeltem tovább a dalt a fiúval: „Tókijá bláhé? — hová lovagolok, hová is tartok?", nem tudtam és nem is érdekelt. Nyáron ott volt a rodeó, télen meg a négyes körtánc. Szerettük ezt a fehérember-táncot, mert a fiúknak lehetőséget adott, hogy megérinthessék a lányokat, összesimulhassanak velük. Az indián táncmulatságokon fiúk-lányok külön táncoltak, körben, a fiúk az egyik irányban, a lányok meg ellentétesen mozogtak. így egy indián bevezette a francia négyest, western módra. Szerzett egy hegedűst, egy szájhar- monikást meg egy jó harmonikást. A táncmester-kikiáltó ő maga volt. Hamar belejöttünk. Én is megpróbálkoztam a kikiáltással, mert nekem mindig ki kell lógnom a sorból. Időnkint, amikor a táncmester berekedt, rám bízta, hogy keverjem meg jól a népet. Mivel roppant tetszett a dolog, de azért lámpalázam is volt, rengeteg hibát követtem el. Nagy kavarodás lett - a táncolók egymásba botlottak, összevissza rohangáltak, mint a csirkék, ha róka oson a tyúkólba. Sosem beszéltem jól angolul, akkoriban pedig még akkor is pocsékul ejtettem ki az angol szavakat, ha netán tisztában voltam a jelentésükkel, ami ritkán fordult elő. így hát hangokat próbáltam megjegyezni. A fickó, aki a táncot vezette, azt mondta: — Az a lényeg, hogy harsogjon tőled a terem, akkor minden rendben lesz. - Kiordítottam a tüdőmet. Egy idő után jól belejöttem a tánckikiáltásba. Békabőrt nem kaptam érte, de a kaja ingyen volt. A szöveg így hangzott: Elő a lasszót, kapd el a lányt, Majré az nincs, megy ez neked, Penderítsd őket, mindent bele! Öleld a drágát, fejét veregesd, Csapjad ki a zöldbe, De ne essél a... mindent bele, Az enyém ez, a tiéd az, Az enyém az, a tiéd ez, Ez az, pattanj hát, most kapd el, Csak körbe, körbe, lépést válts, Középre most, helyedre állj. Az igazi jó táncos bulik alkonyatkor kezdődtek, és nem értek véget napfelkelte előtt. A táncból mindenki kivörösödött szemmel és álmosan, de egy csomó kellemes emlékkel ment haza. A vasárnapot mindig végigaludtuk. Az öreg hegedűsök közül néhányan mindig valami nagyon lassú keringővel fejezték be a műsort, olyan lassú volt az a tánc, hogy hozzánk képest a csigák csak úgy cikáztak ide-oda. Behunyt szemmel magamhoz öleltem az éppen a karomban levő lányt, és a vele kapcsolatos szép látomásaim sokkal fontosabbak voltak a zenénél. A látomások nem mindig voltak habfehérek, de nagyon kellemesek voltak, annyi szent. Hét évig jártuk ezt a négyes körtáncot, de rég megszűnt. 27 Kisvárosunk utolsó régimódi hegedűse nemrég hunyta le örökre a szemét, a táncosok pedig régóta ősz házasemberek, ha egyáltalán életben vannak még. Hát ezt csináltuk télen, amikor a házakban kellett kuksolni. Nyáron viszont mindig a szabadban akartam lenni. A nyár a mi mulatságaink, az indián-módi tánc időszaka volt. Csakhogy a táncmulatságaink is zöldbékabőr-üzletté váltak. Fiatalkoromban semmiféle belépődíj nem volt, és az ember nem azért ment a mulatságra, hogy bámészkodjon: azért ment, mert táncolni akart. Mostanság versenydíjakért, pénzért táncolnak. Az ilyesmi lelombozza azokat, akik nem akarnak versenyezni, akik magáért a tánc öröméért akarnak részt venni benne. Kezdetben a bírák szegényembereknek adták a díjakat, akik rászorultak; ma már a saját rokonaiknak juttatják. Ahol a pénz megjelenik, ott minden elromlik. A legutóbbi naptánchoz, Pine Ridge-ben, a rendezők másfél dolcsi beugrót kértek. Két szegény öreg indiánt, mivel nem tudtak fizetni, kidobtak a tánctérről. Már elképzelni is szörnyű: pénzt követelni egy indiántól azért, hogy részt vehessen a naptáncon! Csakhogy az embereknek nem tetszett a dolog, és este, amikor az indián táncosokat felszólították, hogy foglalják el a helyüket a tánctéren, akkor bizony a kis csoportokban körben álldogáló, kocsijának vagy lakókocsijának támaszkodó sok táncos beöltözve, tollaikban, bokájukon csörgőfüzérrel festői látványt nyújtott, de mozdulni nem mozdult egyikük sem. Nem voltak hajlandók olyan helyen táncolni, ahová két öreg, tiszta vérű indián nem léphet be fizetés nélkül. Nagyon örültünk, hogy így történt. Ezt a menetet megnyertük, de később hallottuk, hogy a tánc szervezői közül két ember ellen vádat emeltek, mert elsikkasztottak bizonyos adományokat, amelyek a szent naptánc támogatására érkeztek. A zöldbékabőr-világa legszentebb szertartásainkat is behálózza. Vándoréveim, az én ójámní-m, azaz csavargókorszakom alatt kártyacsatákba bonyolódtam, berúgtam, lányokra költöttem a pénzem. Szép nyergemet el kellett adnom, és a zaciba vándorolt a klassz csizma meg a többi menő cuccom is. így aztán feladtam a rodeózást. Valaki felajánlott egy állandó munkát, egy farmernak kellett volna segítség az állataihoz. Azt feleltem neki: „Nem a barmok, a balhék érdekelnek." Még élt bennem a vágy a csavargás után. Valami egyre hajtott tovább, nem engedett letelepülni. Fiatal voltam még, arra születtem, hogy megforgassam a világot, de az is lehet, hogy egyszerűen bolond voltam. Egy fickótól hallottam, hogy Nebraskában krumpliszedőket keresnek, öt centet fizetnek vékájáért. Utolsó tíz békabőrömet odaadtam egy lerobbant tragacs, egy korai Ford első részleteként, az autó már akkor is szép múzeumi darab volt. Eletet vertem belé, felkurbliztam, és elpöfögtem vele Pine Ridge-be. Ott felszedtem még három hapsit, és így bandában indultunk tovább. Azt a tanácsot kaptuk, hogy „minél délebbre mentek, annál kisebb a konkurencia, annál többet kereshettek". Mentünk hát délnek, Gordonon, Agate-n, Hayspringsen át. Reggel begurultunk egy városba, Alliance-be. Épp arra jött egy farmer egy kis teherautóval. „Kell-e munka, fiúk, öt centtel vékájáért?" A farmernak vagy száz angol holdnyi krumpliföldje volt, barázdákba vetve. Megmértük, hány vékányi krumpli van egy barázdában. Vagy harminc-negyvenre jött ki. A farmer adott egy csomó zsákot és néhány lovat. Az ember köt egy övet a derekára, arról a lába között lóg egy zsák, ami a földön vonszolódik az ember után. így sétál föl s alá a barázdában napkeltétől napnyugtáig. Az első napon hetvenöt vékát szedtem össze, majd kettétört tőle a hátam. Három dollár hetvenöt cent tizenkét órai kemény munkáért. A farmer nem adott ennünk; nyers krumplin éltünk, és a szénapadláson aludtunk. Krumpliszedő bajnok lettem. A rekordom százötven véka, vagyis hét és fél dolcsi volt egy napra. Ez volt a legtöbb, amit összehoztam. Később egy másik farmerhoz szegődtünk. Az rendesebb volt. Ugyanannyit fizetett, mint az első, de volt benne annyi tisztesség, hogy enni adott - kenyeret és vajat, sózott disznóhúst és kávét kaptunk. Megengedte, hogy a rozzant istállójában aludjunk, csakhogy nem lelkesedtünk a társbérlőkért — patkányok és mókusok serege lakott benne. Itt már nem tudtam százötven vékát csinálni, mert folyton meg kellett állnom vakarózni. Mi négyen, indiánok, összeraktuk a békabőreinket, és egyenlően osztottuk el, amit kerestünk. A fizetést naponta kaptuk. Havonta bevásároltunk, konzerveket, egy nagy tábla szalonnát, egy zsák cukrot, ami pénzünk maradt, azt elittuk. Amikor a szezon véget ért, nagy ivászatot rendeztünk a városban. Éppen nagyon jó pálinkát hoztak a csempészek. Rengeteget ittunk, másnap mégse volt kutya bajunk se — semmi másnaposság. Alighanem ez volt a legjobb csempészpálinka életemben. Bandánk egyik tagja már régóta nem volt nővel. Fabrikált egy dalt: Ütést számlálok a lányokon, Amint rajtuk vagyok. Ez itt a világ teteje. És én a tetején vagyok. Úgy vélem, senki se csinálhat jobb dalt ennél. Kis bandánk feloszlott: ketten közülünk találtak maguknak lányt, és faképnél hagytak bennünket. Megtanultam egyet-mást a farmerokról és a krumpliról; ideje volt, hogy valami mást próbáljak. 28 Északra mentem, a Standing Rock-rezervátumba. Szükségét éreztem, hogy egyedül legyek, hogy gondolkodjam mindazon, amit eddig tapasztaltam. Egy napon Belle Fourche utcáin kószáltam, amikor odajött hozzám egy fehér asszony, és megkérdezte, elmennék-e hozzá birkapásztornak. A férje már hosszú idő óta távol volt, a hegyekben őrizte a gyapjasokat, és az asszony már nagyon várta haza. Látni való volt, hogy lágy, meleg és nedves lehet az a hely, amely az asszonyon a legjobban várta haza a férjet. Kivitt oda, ahol a férje volt, eléggé messze, kinn a szabad legelőkön, ott volt egy hatalmas birkanyájuk. A férj nagyon megörült nekem, kedélyes fickó volt, mezítlábas feje búbján csillogott a napfény, ahányszor lekapta a kalapját, hogy letörölgesse az izzadságot. Rémesen sürgős volt nekik, hogy otthagyjanak és kettesben eltűnjenek. Volt egy olyan érzésem, hogy útban hazafelé tartanak egy-két pihenőt a nyárfák alatt. Rég nem látták egymást. Ilyen a pásztorélet. Nekem meg ott maradt egy nagy juhászlakókocsi, a tetején kikandikáló kályhacsővel, és benne ennivaló, meg minden, ami kellett, legalább hat hónapra el voltam látva. Ez lett hát az otthonom. Több kaját kívánni sem lehetett volna, és rendes bérem is volt. Mezítlábfej ott hagyott nekem egy 7,62-es kaliberű puskát egy marék tölténnyel, és volt két juhászkutya is. A kutyák végezték az egész munkát, rendben terelgették a nyájat. Én csak dísznek voltam. Ahol a birkák aludni szoktak, ott aludtam én is; odatoltam a lakókocsit. Minden reggel ötkor kihajtottam a birkákat villásreggelizni, vagyis hát inkább a kutyák csinálták, én meg mentem utánuk lovon. Min- dig más helyet választottunk, olyat, ahol dúsan nőtt a fű. A birkák a nap első öt óráját végiglegelték, aztán egy óra hosszat ittak, aztán pedig vagy három órán át tulajdonképpen nem csináltak semmit. Ebben az időszakban a kutyákat elengedtem, hadd vadásszák a nyulakat, én pedig a gondolataimba mélyedtem. A pihenő után a birkák még legelgettek egy kicsit, végül következett a látványos hazavonulás az alvóhelyre. Néhány hét múlva, amikor a birkák már minden füvet elpusztítottak a lakókocsim körül egynapi járásra, ideje volt új legelőt keresni. Általában olyan táborhelyet választottam, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre. És kezdődött a megszokott napirend elölről. A birkapásztor élete roppant unalmasnak látszik, de csak addig, amíg az ember maga meg nem próbálja. Az igazság az, hogy a gyapjasokkal rengeteg munka van. Ezek már csak korcs, távoli rokonai a vad hegyi birkáknak, ember tenyésztette, bamba jószágok, képtelenek gondoskodni magukról. Folyton a hátukra borulnak, és aztán hiába kapálóznak, nem bírnak ebből a helyzetből feltápászkodni. Te tudtad ezt? Mert én nem. Nem is hittem volna el soha, még az ilyen fehér ember nevelte állatról sem. De hát most itt hevertek, négy lábuk az égnek meredt, tehetedenül, ostobán. Ha a birka a hátára fordul, valamilyen okból úgy felfúvódik, akár egy léggömb, és hamarosan elpusztul, ha nem jön valaki, hogy talpra állítsa. Előfordul, hogy egy árat kell döfni beléjük, akkor aztán sziszegve leengednek, mint a ballon, ha tű szúrja meg. De fel se veszik. Egyszerűen lelappadnak, és néhány perc múlva már úgy legelik a füvet, mintha mi sem történt volna. Bizony, voltak olyan napok, hogy folyvást rohangáltam és állítgattam fel azokat az átkozott gyapjasokat. Egyszer, amikor nem vettem észre, hogy felborult az egyik, egy órán belül rám döglött. Vannak olyan ostoba birkák, amelyek a saját bárányukat sem ismerik meg, nemhogy táplálnák. Az árva barikat aztán neked kell gondoznod, hacsak valamilyen trükkel vagy kedveskedéssel rá nem veszel egy másik birkahölgyet a nyájból, hogy fogadja örökbe. Van ilyen, csak tudni kell a módját. Hiába, hogy az eszük szóra sem érdemes, a birkák mégis ki tudnak találni egy csomó dolgot, amivel aztán meggyűlik a pásztor baja. Éjjelente a birkák ott aludtak a lakókocsim körül. Kiraktam két petróleumlámpát, reflektorfényükben szemmel tarthattam a gyapjasokat, nehogy prérifarkas, hiúz vagy elkószált puma férkőzhessen hozzájuk. Ha a kutyák ugatni kezdtek, tudtam, megérkeztek a prérifarka- sok. Láttam a szemüket, a sok apró fénypontot körben. De nem kellett lőnöm. Abban a pillanatban, amint egy hasábot dobtam a tűzre és elővettem a 7,62-est, a szemek eltűntek, és én visszafekhettem aludni. A prérifarkas értelmes lény, értelmesebb, mint jó néhány ember, akit ismerek. Hát itt álltam én, a sziú indián, mint gyapjasok gondozója, a nyáj őre. Reggelente lementem a patakra, a víz olyan hideg volt, hogy belesajdult a fogam. Megtöltöttem vele a cowboykalapom, abból itattam a kutyákat, mert valakitől hallottam, hogy így szokták az igazi birkapásztorok. Boldog voltam, hogy egyedül lehetek, hogy lehunyhatom a szemem és gondolkodhatok, figyelhetek a hangokra, eljöhetnek hozzám a szellemek. De vagy egy hónap múlva kezdtem nem találni a helyem. Belefáradtam, hogy mit sem hallok a birkák bégetésén kívül. Most már szerettem volna, ha az ember vagy a felesége visszajön, vagy küldenek valakit, aki levált. Olyan átkozottul egyedül éreztem magam, hogy imádkozni kezdtem, jönne erre valamiféle fehérnép, tőlem akármilyen ronda is lehet. De egyik nap múlt a másik után anélkül, hogy egyetlen emberi lényt láttam, egyetlen emberi hangot hallottam volna. 29 Rádió nem volt, de Mezítlábfej hagyott nekem egy rakás tarka magazint, Saturday Evening fto-okat meg más ilyesmit. Gyakoroltam az olvasást, az ujjammal követtem a nyomtatott sorokat. A történetek és a képek ezekben a lapokban nekem mind rém különösek voltak, mintha egy más világról szóltak volna. Találtam a lakókocsiban egy Bibliát is, és azt is tanulmányozgattam. így aztán lassan gyarapodott az angoltudásom, és kezdett menni az olvasás is. „És Sém nemzé Uczt, és Ucz nemzé Lúdot, és Lúd nemzé Mást, és Más nemzé Nast." Nemzé, nemzé, nemzé! Úgy vettem ki, hogy ezek az őshéberek mind pásztorok voltak, csakúgy, mint én. De ha ennyit nemzettek, ki az ördög vigyázott az állatokra? Nekik nem volt 7,62-esük, oroszlán viszont annyi volt arra, mint a nyű. A sok nemzésről eszembe jutottak a nők, és ez még rosszabbá tette a dolgokat. Kezdtem magamban beszélni. Néha kirohantam és nagyot kiáltottam, hogy legalább a saját hangomat halljam. A sárga birkaszemek mélán bámultak. Azt hitték, megbolondultam. Időről időre, valamilyen baleset következtében, elpusztult egy birka, és kénytelen voltam diétára fogni magam, azt mondják, a birka-, a kos-, a bárány-, az ürühús roppant egészséges. Megszűnt az idöérzékem, fogalmam sem volt, mikor melyik napja lehet a hétnek. Azt se tudta a fene se, milyen hónap van egyáltalán. Egy szép napon aztán megpillantottam egy porfelhőt. Mezítlábfej és az oldalbordája érkeztek éktelenül zörgő szekerükön, hogy lássák, élek-e még. Mire megállt a szekér, én már összepakolva, útra készen fogadtam őket. Valami baj van?, kérdezték. Kevés a kaja vagy a pénz? Mondtam nekik, hogy ők igazán nagyon rendesek voltak hozzám, de a helyzet az, hogy én nem születtem birkapásztornak. Jobb lesz, ha abbahagyom, mielőtt elfelejtek beszélni, vagy netán nőül veszek egy birkahölgyet. Három hónapot töltöttem odakinn egyedül, és egy nagy halom békaliőrrel jöttem vissza. Nemrégiben találkoztam egy modern birkapásztorral, akinek egy magnetofonja volt a lakókocsijában. Megkérdeztem tőle, hogy minek ez neki. Elmondta, arra használja, hogy önmagával társalogjon. Egyetlen szalagja volt. Amikor beleunt a témába, amiről saját magával éppen vitatkozott, letörölte a szalagot, és új vitába kezdett valami másról. Azt hiszem, az öreg birkapásztor mind wítkó— bolond —, mert mind beledilizik az egyedüllétbe. A pász- torkodásomat követő időszakban nagyon erősen igényeltem mások társaságát, és hamarosan ny akára hágtam a pénzemnek. Az üyen fehér embereknek való melók végeztével, vagy ha nagyon kirúgtam a hámból, utána mindig visszamentem a törzshöz, megkerestem az öregeket, és hosszú időn át tanultam tőlük az ősi gyógymódok, a sámántudomány titkait. A látomások világa, amely messze felülemelkedett a zöld békabőrökén, számunkra mindig nagyon sokat jelentett. Szinte azt mondhatni, az olyan ember, akinek nincsenek látomásai, nem is lehet igazi indián. Künn a pusztán keményen meg kell szenvedni a látomásért, koplalni kell, és négy napot, négy éjszakát kuporogni a látomásveremben, kérni, hívni az álmokat. Más törzsekben ugyanígy él a vágy a látomások után, de más módon idézik fel őket. Nyolcvan évvel ezelőtt egy pajút szentember által került hozzánk délről a szellemtáncosok vallása. Önkívületbe táncolták magukat, s így megláthatták halott rokonaikat. A szellemtáncosokat Wounded Knee-nél lemészárolták, és álmukat puskagolyók tépték szét. Az álmok veszélyeztetik a békabőr-világot, így az ágyúkat vet be ellenük. Vagy huszonegy éves lehettem, amikor valakitől azt hallottam: „Van egy új, hatalmas erejű szertartás. Teljesen kiforgat magadból. Megláthatod Istent." Azok az emberek, akik az új szertartást hozták, szintén nem a mi törzsünkből valók voltak. Az egyik arapahó indián volt, a másikat, a feketelábok törzsének tagját, Lone Bearnek, Magányos Medvének hívták. Kíváncsi voltam a dologra, így aztán elmentem az első összejövetelükre, amit egy magányosan álló, elhagyott kunyhóban tartottak. Hatan ültek egy kopár helyiségben, a puszta földön. Vagy kétliteres kanna állt előttük, tele apróra metélt pejottal. Az arapahó is, a feketeláb is a saját nyelvén beszélt. Nem értettem a szavukat, de rájöttem, mit akarhatnak mondani: — Egyél ebből, és új fényt fogsz látni! — Valahogyan idegenkedtem a pejottól, és először csak néhány kanállal vettem belőle. Hatalmas szer volt. A dobszó belém hatolt. A tökhéjcsörgés belém hatolt. A csörgésből hangok szóltak hozzám. Lehunytam a szemem, befelé figyeltem, magamba, lábamat magam alá húzva kuporogtam a földön, háttal a falnak támaszkodva, bőrömön át éreztem a csontjaimat. Jó volt a pejot, örvénylettem vele. Éjfél körül megjöttek a látomások. Először egy négyzet tűnt elő, körbe váltott, aztán félholdba, aztán zöldkék gyöngyhímzéses öv lett, szédítően forgott körülöttem. Láttam magamat, mintha magas hegyről pillantottam volna le, ott ültem hetedmagammal, láttam, amint a gerendaház sarkában kuporgok. Hirtelen megint visszatértem saját magamba. Szemem a fal gerendáira meredt, olyan közelinek látszottak, mintha nagyítóüvegen át néztem volna őket. Valami mászott kifelé a gerendák réséből. Óriási hangya volt, talán három méter is, a legnagyobb hangya, ami valaha is létezett, mindenütt szarvak álltak ki belőle, és fénylett, akár egy languszta. Ahogyan a hangya egyre nőtt, a szoba is egyre tágult. Rovarokat láttam, fel akartak falni. Rémülten menekülni próbáltam, de meg sem tudtam moccanni. Az 30 összejövetel vezetője, az útember10 észrevette, hogy valami rosszat látok. Tudta, mit érzek. Megforgatta a csörgőjét, tollas legyezőjével felém legyintett. Magamhoz tértem, vissza valahonnan a gerendaházon kívülről, nekem legalábbis úgy tetszett. Az egész roppant zűrös volt. Megpróbáltam valaki olyanra gondolni, akit szeretek, a nagyanyámra, a nagybátyámra — de mit sem segített. A gondolataim szanaszét szökdöstek, mint valami megriasztott csorda. Próbáltam a fehérekre gondolni, a békabőr-világra — ez se ért semmit. Állatokra akartam gondolni, de képtelen voltam koncentrálni. Hogy mondta a két indián? „Ha ezt megeszed, meglátod az Istent." De nem láttam Istent. Nem tudtam teljes szavakban gondolkozni, csak szótagolva, egyszerre mindig csak egy szótagot rögzítve. Összehoztam egy imát a Nagy Szellemhez, hogy mutatkozzék meg. Édes illat áradt, nem az orrommal, hanem az agyamban érzékeltem. Se nem parfüm, se nem a természet kellemes lehelete. Mégis éreztem. Egy könyvet láttam, sziklává lett, a szikla pedig barlanggá. Nem tudtam, mi történik, de valami wákhá, valami szent dolog volt. Tudtam, hogy jó, de meg is rémültem tőle. Az ülés vezetője kezembe nyomta botját és a csörgőt. Rajtam volt az éneklés sora, de nem tudtam, hogy kell, és így ki kellett hagyniuk. Mire végre felkelt a nap, majd összeestem a kimerültségtől, és szédelegtem. Ki voltam cserélve. Olyasvalami történt, amit képtelen voltam megmagyarázni. Jó időre volt min gondolkoznom. Éveken át pejotista voltam, és rendszeresen jártam ülésekre, de nem adtam át magam teljesen a szernek. Mind behatóbban foglalkoztam ősi sziú hiedelmeinkkel, a szellemvilággal is; figyeltem a prédikátorokra, a javasemberekre és ajúwípi-re. Lassankint kialakult bennem az elhatározás, hogy hová akarok eljutni. Homályosan ugyan, de már rémlett, hol a helyem, csakhogy azt is láttam, hogy egy csomó különböző út vezet oda, az viszont nem volt még világos, melyiket kellene választanom. így hát sorban próbálgattam őket, s közülük nem egy zsákutcának bizonyult. A rendőrség igyekezett csírájában elfojtani a pejotkultuszt, ahogyan kiirtották a szellemtáncot is, nem azért, mert a pejot kábítószer - akkoriban a kábítószerezés még nem volt téma -, hanem mert indián szertartás volt, konkurencia a misszionáriusoknak. A rendőrség a pejottól függetlenül se nagyon kedvelt engem. Volt egy szállásom a Pine Ridge- és egy másik a Rosebud-rezervátumban. Pine Ridge-ben együtt éltem egy lánnyal. A fehérek fogalmai szerint nem voltunk házasok. A misszionáriusok élettársi viszonynak hívták az ilyesmit. Annak idején ez tilos volt, az embert lecsukták érte. Azt mondták: — Csak akkor élhetsz együtt egy lánnyal, ha rendesen megesküdtél vele - a mi szokásaink szerint. Elmentem egy pejotülésre, és a rendőrség váratlanul ránk tört. Alkonyatkor érkeztek. Valahonnan kiszaglászhatták, vagy valaki befújhatott nekik. Betörték az ajtót, a pejotot keresték, de egy szemet sem találtak. Távolabb, a kunyhótól vagy két mérföldnyire tartottuk, és még nem hoztuk el a szertartásra. Ahogy felcsavarták a petróleumlámpát, megláttak. Abban a szempillantásban megfeledkeztek a pejotról, és utánam vetették magukat. Én voltam a szemükben a legveszélyesebb gazfickó, a fekete bárány a rezervátum jámbor birkái közt. A gerendaház alig háromszáz méterre állt a két rezervátum között húzódó határvonaltól. A rajtaütésben mind a Pine Ridge-i, mind a rose- budi rendőrök részt vettek, de egyikük sem léphetett át a másik rezervátumába. Mindegyik rendőrcsapatnak a maga oldalán kellett maradnia. A rezervátumhatár mentén rohantam hát, egyik oldalon a Pine Ridge-i, a másikon a rosebudi járőrkocsi követett. Lövöldöztek rám, hogy megállítsanak, de tudtam, hogy csak vaktában, eltalálni úgyse mernek. Ha a rosebudi rendőrök túlságosan közel jöttek mellém, átugrottam Pine Ridge-í területre, onnan meg vissza, úgy ugrándoztam ott a határmezsgye fölött, mint valami megkergült, óriási szöcske. Éppen, amikorra teljesen kilettem, és a szívem ki akart szakadni, elértem a fenyvessel benőtt dombokat, ahová a kocsikkal már nem tudtak utánam jönni. A rendőrök puskájukat markolászva kiugráltak, hogy elkapjanak, de a sötétben megléptem előlük. Lecsukták a barátnőmet, de miután végképp eltűntem, kiengedték. Figyelték, ő volt a csalétek. Csakhogy nem hagytam ilyen könnyen megfogni magam. Egy időre áttettem a székhelyemet a Standing Rock-rezervátumba, ott vártam ki, amíg elcsitulnak a dolgok. Volt kinn a prérin egy jó kis vackom a lánykám számára. Hat évig voltam pejotista. Aztán abbahagytam. Rájöttem, ez az út sem nekem való. Zsákutca volt, sima falú szakadékban végződött, ki kellett találnom belőle. Nem akarom én leszólni a pejotkultuszt. Sok indián törzsben akadnak, akik hisznek a szerben. Pejot Nagyapa sok embert összehoz, nemcsak mint holmi vallásos szekta tagjait, hanem úgy is, mint indiánokat, és ez jó. Vannak törzsek, melyek olyan régóta élnek a pejottal, hogy a szertartás lett a legfőbb, az egyetlen vallásuk. Sokan, akikből a 10 Azért hívják „útember"-nek, mert ő az, aki a Pejot-úton (értsd: a pejotista életforma útján) vezeti az embereket az üdvözülés felé. 31 misszionáriusok igyekeztek ősi hiedelmeiket kiirtani, valóban elfelejtették őket, és mostanra már csak a pejot maradt nekik: ma már ez az egyetlen indián hit, amit ismernek. De nekünk, sziúknak ez az egész teljesen új, egészen más, mint a mi régi hitünk a Nagy Szellemben és a Szent Pipában. Lassan rájöttem, hogy nem szabad ezt a két dolgot összekevernem, nem szabad a kétféle hitet egymással összetévesztenem. Éreztem, eljött az idő, döntenem kell: a pipát vagy a pejotot választom. A pipát választottam. Akkoriban, amikor végeztem a pejottal, rádöbbentem, milyen is egy valódi sziú látomás. Az álom önmagában még nem látomás. Álmodni mindenki álmodhat. Aki pedig beszed valamilyen szert — még a hentesinasnak a mészárszékben is lesz látomása, ha pejotot eszik. A valódi látomásnak az emberből magából, az ember saját, belső nedveiből kell fakadnia. Az ilyen látomás nem álom, nagyon is valóságos. Élesen és világosiin éri az embert, akár az áramütés. Tökéletesen éber vagy, és egyszer csak itt áll melletted egy alak, akiről tudod, hogy egyszerűen nem állhat itt. Vagy valaki itt ül, szorosan melletted, majd hirtelen, ugyanakkor, látod tőled fél mérföldnyire, egy dombtetőn is. Mégse álmodsz; a szemed tárva-nyitva. De ezért meg kell dolgoznod, üressé kell tenned a tudatodat. A pejot a szegények szere. Segít nekik, hogy úrrá legyenek a kétségbeesésen, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, de nekem ez nem volt elég, nekem tovább kellett jutnom. Ha megismerted az igazit, soha nem elégszel meg többé mással. A mindent akarod, vagy semmit. Egész életem azzal telt el, hogy ezt kutattam. Bizonyos értelemben folyton ide-oda ugráltam a tudatom határmezsgyéjén. Három évig szeszcsempészéssel foglalkoztam. Volt egy kis eszpresszóm Parmelee- ben, afféle lebuj, kártyaasztallal, wurlitzerrel, a háttérben ment az üzlet. Annyi szent, hogy nálam lehetett a legjobb piát kapni. A rendőrökből bohócot csináltam. Volt egy bizonyos, szokatlan formájú üvegem, abban tartottam a legkeményebb italt, amolyan originál csörgőkígyólét. Ha bejött a zsaru, hagytam, hadd húzza meg a gyilkos nedűt — a szeme is kiguvadt tőle. Szempillantás alatt odacsődítette az egész yardot, a bűnjel meg még ugyanúgy ott állt az asztalon. Vittek egyből a bíróhoz, engem is, az üveget is. A bíró rám förmedt: — Mi ez itt, spiritusz? — Öntött magának az üvegből, persze csak hivatalos minőségében, ahogyan sietve megjegyezte, lehajtotta és megnyúlt a képe. — Fúj, hisz ez hideg tea - pocsék! — A fura üvegből kettő volt, én meg kicseréltem őket. El kellett engedniük. Annyiszor tettem őket bolonddá, hogy végül egy darabig békében hagytak. Énem amúgy is valahogyan kétarcú lévén, most már kíváncsi lettem, hogy néz ki ez az egész a másik oldalról. Amikor a Black Pipe, a Fekete Pipa körzetben megüresedett egy törzsi rendőri állás, megpályáztam. Meglepődtem, amikor tényleg nekem adták, hiszen tudták rólam, milyen fenegyerek vagyok, de azt is, hogy az emberek kedvelnek. Kaptam egy jelvényt és egy puskát, de a tűzköpködő vasat rögtön elzártam egy szekrénybe. Sose hordtam. Végszükség esetére egy „csőre töltött" gumibot volt nálam, de a végszükség sose következett be. Alighogy a törvény őre lettem, mindjárt az első napon tapasztaltam, milyen érzés, amikor egy részeg fickó a sárga földig lepocskondiáz. Úgy ismertek, mint rokon-zsarut; mindenki rokonom volt. Namármost, ha az ember unokatestvére berúg, az ember nem vágja sittre; hazaviszi. Ezt a módszert követtem. Ha megláttam egy részeget, így szóltam hozá: — Bátyám, én egy nagyon gonosz ember vagyok. Ahelyett, hogy a rács mögé dugnálak, hazaviszlek az öreglányhoz, hadd legyen dolga a sodrófának. Ilyen gonosz vágyókén. Ha megláttam egy fiatal indián asszonyt, amint épp kikezdett valakivel, nem a neki rendeltetett férfiúval hetyegett, félrevontam. - Hallod-e, édes lányom, gyerünk csak haza a mamádhoz. Ez a hapsi nem neked való. Van neki már vagy fél tucat csaja. Csak amúgy bal kézről kellesz neki. - Honnan tudod? - Mivelhogy én is így szoktam. Az ilyen mocskos szoknyavadászok szagról megismerik egymást. - Na jó, akkor vigyél haza. Azazérzésem, te tudod, mit beszélsz. Csináltam egy darabig az éjszakai zsaruságot, addig, amíg a dologról lekopott az újdonság varázsa - számomra, meg a részegeskedők és a községi tanács számára is. A törzsi rendőrök között nem egy aljas félvér akad. Fehér emberhez nem nyúlhatnak, így aztán verik a legelesettebbeket, az indiánokat. Ettől úgy érzik, ők is valakik. Én másképpen viselkedtem. Azt hiszem, hiányozhattam a részegeknek, amikor végül is visszaadtam a tanácsnak a rendőrjelvényt, de nem akartam egy helyen leragadni. Múltak az évek. Korosodtam, és szinte mindent kipróbáltam. Olyan voltam, mint valami nagy mozaikjáték. Évről évre újabb darabkák formálták a képet. Néhány kocka persze máig sincs még a helyén. 1941-ben egy farmernál dolgoztam Nebraskában. Rendes fickó volt, barátságos, nagyszerű felesége volt és gyerekei. Szerettük egymást, én és ez a fehér család. Az ember nem szakadt el a földtől, 32 természetes életet élt, kevés gépet és szerkentyűt használt, a házát maga építette a környéken talált sziklákból és fákból, a táj része lett. A ház szinte eltűnt a sok fa között, már ebből is látszott, miféle, aki lakja. Nebraskában és Dakotában rengeteg olyan kapzsi farmer él, akiknek csak a disznó meg a takarmánykukorica a fontos, és az egész birtokukon négy fa ha akad: kettő a házuk előtt, hogy legyen valami kis árnyék, kettő meg mögötte. A többi fának pusztulnia kell, hogy a helyükre ezt-azt ültessenek. Egy fél négyzetméter se maradhat parlagon, nehogy öt vagy tíz centtel kevesebbet keressenek. És az ilyen zsugori, aszott lelkű békabőrösök mind csak egyféle, jól eladható terménnyel foglalkoznak, ők meg konzervet zabálnak, hogy éhen ne vesszenek. A farmer, akinél én dolgoztam, nem ilyen volt. Volt egy kis saját erdeje, és ha jártában-keltében elment egy-egy fatörzs mellett, szórakozottan megveregette, mint valami kedves kutya vagy ló hátát. Az ennivalót meg saját maga termelte magának. Nagyszerűen kijöttem vele. Kaptam tőle egy darab földet, hogy termesszek rajta, amit akarok, kukoricát és krumplit vetettem bele. A farmer nyomorék volt, a munka legnagyobb részét, amihez erő kellett, én végeztem, én trak- toroztam is, de úgy kezelt, mint aki a családhoz tartozik. A felesége nagyszerűen főzött, és amíg náluk voltam, némi húst szedtem magamra. Aztán egy szép napon üzenetet kaptam a kormánytól, magától a Nagy Fehér Atyától: „Köszöntéssel!" Azt akarták, hogy öljek meg bizonyos fehér embereket. Most egyszerre rendben levőnek találták az ilyesmit. Ki hinné! A farmer kiadta a béremet, jóval többet adott, mint ami járt volna, és nagy búcsúztatást rendezett nekem, meghívta a rokonaimat is, két napig vedeltünk egyfolytában, istentelen nagy piálás volt. Felraktak a kansasi Fort Leavenworthba induló vonatra. Merev részeg voltam. A vonaton volt egy csomó más indián fiú is, mind ugyanoda utaztunk. Az első katonaorvosok, akik megvizsgáltak, csak a 4F kategóriába alkalmasnak minősítettek. De én együtt akartam maradni a haverokkal, oda akartam kerülni, ahová ők. így aztán beálltam egy másik sorba, ott is voltak sziúk, és ez alkalommal alkalmasnak találtak. Együtt voltunk, egy rakás különféle fegyvernem, sisakot meg puskát hordtunk. Nálunk otthon, gyerekkoromban az íj és a nyű volt a „titkos fegyver". Ez az itteni katonáskodás nagy csalódás volt a számomra. Ostoba parancsolgatással, idomítással, bürokráciával, szalutálgatással szúrták el az időt; amíg a seregben voltam, kilencven százalékban csak lézengtem, valamilyen parancsra várva. Sokkal több értelme volt a régi időkben, indián módra ütést számlálni. Egy napon, amikor már túl voltunk az alapkiképzésen, egy tábornok, valami nagykutya, szemlét tartott. A fehér fiúk közül némelyiknek eljöttek a hozzátartozói, hogy gyönyörködjenek bennük, de a mieinket a rezervátumból nem hívták meg. Szóval, álltunk ott, mereven, mint a kuglibábuk, és a nagyfőnök beszédet intézett hozzánk: - Emberek, maguk most már katonák, nem holmi civilek. Van itt valaki, akinek nem tetszik a hadsereg, van valakinek valamilyen problémája? - Nem várt választ a kérdésre, csakhogy én előreléptem. - Nagy szar ez az egész, nem szeretem ezt a fehér ember csinálta sereget. Tanítsanak meg lőni, a többit hagyják a fenébe. Tiszta időpocsékolás. — Visz- sza akartak rángatni, elhallgattatni, de kitéptem magam, a tábornok elé ugrottam. - Úgy bánnak velünk, mint a rabszolgákkal. Nem bánom, küldjenek verekedni, de ne szórakozzanak velünk. A tábornok rám nézett, látta, hogy indián vagyok. Más hangot ütött meg: — Fiúk, katonák, mindannyian tudjuk, hogy a sereget senki se szereti. De senki se vallja be. Egyedül ez a fickó mondta kf az igazat. - Ott helyben kaptam tőle egy újabb stráfot, és hazafelé már én vezettem a szakaszt. Amikor a legközelebb zsoldot fizettek - most szarik az amerikai sas, mondták az ilyen napokra -, jókedvemben alaposan berúgtam, mire mind elvették a sávjaimat. Végül is hajóra raktak. Az egész egységben én voltam a legidősebb, a többi hozzám képest mind kölyök. Ha szorult a kapca, a szó szoros értelmében sírva fakadtak, és én lettem a dada. Azt hiszem, nagyon kemény kezű dada voltam. Gondoltam, skalpolok magamnak egy germánt, meglengetem a szőke üstökét, nesze nektek Custer meg minden. De nem így lett, meggondoltam magam. A bor olcsó volt, alighanem ez volt a legfőbb oka annak, hogy töprengeni kezdtem. A háborúról egy csomó marhaságot hordanak össze: harcolj a hazáért, Amerikáért, a demokráciáért, a szeretteidért. Egy frászt, a katona egyszerűen önmagáért harcol. Valaki lövi, mire ő gyorsan visszalő, mielőtt még a másik megölné. Úgy fut az életéért, akár az őz. Aztán visszatér, és veri a mellét: — A lobogómért harcoltam. — Tácséslí, süket duma. Akire épp rálőnek, nem gondol az semmiféle rongydarabra. A kormány elküldi indián fiainkat, bátyáinkat, testvéreinket, gyermekeinket, mindannyiunkat, hogy harcoljunk érte az ő háborúiban. Első világháború, második világháború, Korea, Vietnam. Amíg a lövöldözés tart, hősök vagyunk, mint Ira Hayes,13 aki Iwo Jimánál megkapta a Kongresszusi Becsületrendet. Amikor aztán visszajövünk, újra a kormány gyámoltalan birkáivá válunk, és egy árokban végezzük, mint Ira Hayes. Ülő Bikát nem fehér emberek gyilkolták meg, hanem indiánok, húgpápá sziúk, a saját fajtája, ám olyanok, akiket zöld békabőrökkel fizettek meg. Fékevesztett Lóval egy fehér katona végzett, de az indián rendőrség tagjai fogták le a karját, és tartották, hogy a fehér céltáblául használhassa a szuronydöféshez. Mindig találsz egy-két éhes indiánt, hogy elvégezzék helyetted a piszkos munkát. Az antropológusok azt állítják, hogy Ázsiából jöttünk, az Alaszkába átvezető földnyelven keresztül, de hátha mi mindig is itt voltunk, a kezdet kezdetétől, és a forgalom a másik irányba bonyolódott le, erről a földrészről át a másikra. Hátha azok a vietnamiak mind indiánok voltak valamikor, és mi mindannyian egy új Custer varjú és rí felderítői vagyunk. Láttam képeket Song Myről, My Lairól, és láttam képeket Wounded Knee-ről is - a halott anyákkal és csecsemőikkel. És emlékszem rá, mit mesélt nagyapám, Jó Róka a halott anyáról, akinek a keblén a porontya a kihűlt emlőből szívta a hideg tejet. My Lai forró dolog volt, Wounded Knee pedig jéghideg - mindössze ennyi a különbség. Játszadoznak a nap szent tüzével, atombombákat csinálnak belőle. u Ira Hayes (ejtsd: Ajra Héz) annak a hattagú amerikai tengerészgyalogos-csoportnak a pima indián tagja volt, amelyik a távol-keleti fronton 1945. február 23-án Japánban elsőként tűzte ki az amerikai zászlót a Suribachi-csúcsra. A háború után nemzeti hősként ünnepelt Ira Hayes nem találta a helyét sem a fehérek, sem az indiánok között, lezüllött; részegen egy árokban halálra fagyott 1955-ben. Az egyetlen, amit elérhetnek vele, hogy végül saját magukat fogják a levegőbe röpíteni. Tőlünk megtudhatnák, mit tegyenek, hogy ezt elkerüljék, de lehet, hogy ehhez túl műveletleneknek tartanak, akikre nem érdemes odafigyelni. Eltettem magamnak a törzsi újságunk egy számát. Jó néhány éves. Azért őrzöm, mert van benne egy vers, Vietnamot járt sziú fiaink egyike, Spotted War Bonnet - Foltos Harci Fejdísz—írta, amikor a fegyvermentes övezetben szolgált. írhattam volna én is, mert pontosan arról szól, amit én érzek, amit a legtöbbünk érez. Fogták a bátor sziú népet S rezervátumba zárták őket Szokásainkat sutba dobták Velük az ijjat, kést, a baltát Új gyerekágyban sír a kisded Nem szarvasbőr, nylon az inged Ősi nyelvünkön nincs ki szólal Angolul búg az altatódal Tipi volt nékünk otthon, édes Ma már csak díszlet, neonfényes A gyöngyhímzés, kezünk csodája Japánból jön ma, tucatszámra De bár a múltat eltörölték Szívünk-lelkünk ki nem ölték Hordjak bár farmert, zakóban járjak Maradok lélekben indiánnak Háí já jó, háí já jó hó Alig egy hónappal Normandia után valaki felfedezte, hogy elmúltam harminckilenc éves, és leszereltek. Ezzel megváltam a zöld békabőr-világtól is. Túl voltam a kóborlás korszakán, letelepedtem, hogy nekilássak kizárólagos, főállású foglalatosságomnak — hogy indián legy