Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 5. old )

5/ÜCSÖRGÉS TEDDY ROOSEVELT FEJE BÚBJÁN Itt ücsörgünk Teddy Roosevelt fején, lehet, hogy fejfájást kap tőlünk. Ha beleununk a látványba, ami innen tárul elénk, odébb mehetünk, és elüldögélhetünk Washingtonon vagy Lincolnon vagy Jeffersonon, de a legjobb ülés itt esik, Teddyn. Tarkóját moha fedi, fák veszik körül, hasáboknak, szikláknak vethetjük a hátunkat, a fenyők közt tisztás, jó kis táborhely - mögötte a sziklaormon nagy betűkkel virít a festett felirat: „Hatalmat a Vörösbőrűeknek-IndiánFöld.“ Kellemes kép, nem? Igazából nem pont Teddy fején ülünk, ami kopár és csúszós, hanem mögötte, félúton Lincoln felé. Magasabban, mint a fejek. Azért is jó itt lenni a Rushmore-csúcson, mert ez az egyetlen hely a környéken, ahonnan nem látni ezeket az óriási ábrázatokat, turistáknak szánt limlom, hamutartók, papírnehezékek túlméretezett eredetijét. Ismerek egy szanti indiánt, aki néhány éve egy éjszaka csak azért mászott föl ide néhány barátjával, hogy lepisilje valamelyik kőpofa orrát. Mesélte, hogy nagy muri volt. Elő láncot kellett alkotniuk, hogy sikerüljön neki. Félre ne érts - semmi bajunk Lincolnnal, Jeffersonnal vagy Washingtonnal. Ok jó szerződéseket írtak alá velünk, nem rajtuk múlt, hogy nem tartották be őket. Amivel bajunk van, az a fehér ember önimádata és pimaszsága, ahogy semmibe veszi a természetet, és ezekkel a dög nagy, sápadt arcokkal meggyalázza egyik szent hegyünket. Figyelemreméltóan szimbolikus az is, hogy ez a „Demokrácia szentélye", ez a négy arc állig csücsül a hatalmas terméskőhalomban, millió tonnányi kitépett, kiszaggatott, kirobbantott kőben, ami lehúzódik egészen a kirándulóhely központjáig. Aki fölnéz a hegyre, ahogyan azt a legtöbb turista teszi, úgy látja, hogy a négy fej egyetlen hatalmas, elhagyott meddőhányóból nő ki. De ezt mintha senki se venné észre. Érdekes, hogy egyszerre mind úgy éreztük, fel kell jönnünk ide - te, egy fehér művész a feleségeddel, én, egy vén sziú sámán, egy maroknyi indián hölgy a gyerekeikkel és unokáikkal és egy csapat dühödt „Hatalmat a Vörösbőrűeknek" párti kölyök. Különböző emberek, különféle okok hoztak ide, mindegyikünket a saját egyéni indulata. Nem baj, jó dolog, ha valaki képes indulatba jönni. A harag végül szeretetbe fordulhat. És a harag olyan, mint az ennivaló, meg lehet osztani. Figyeljetek, fehér barátom, Richard elmondott itt nekem néhány dolgot, amikért nem szereti a Rushmore-csúcsot. Nekünk indiánoknak sok okunk van rá, hogy ne szeressük a hegyet, de Richard néhány olyat hozott fel, amikre sose gondoltunk. Szerinte ezek az ábrázatok a fehér ember egyéniségének megnyilvánulásai. Azt mondja, légkalapáccsal nem lehet művészeti alkotást létrehozni, és én, mivel magam is művész vagyok, azt hiszem, nem a levegőbe beszél. Azt mondja, hogy valami, ami ennyire nem illik bele a természeti környezetbe, csak giccs lehet. Ha ezt az emlékművet maga Michelangelo alkotta volna, akkor is csúf lenne, mert úgy illik ide, a Black Hills, a mi szent Fekete Hegyeink közé, mint izzó lándzsahegy az emberi szembe. Jól értettem, ezt akarod mondani? Richard szerint továbbá a társadalom — úgy vélem, a fehérek társadalmára gondolsz, nem ránk— egyik rákfenéje, hogy a nagy méreteket összetéveszti a nagysággal. Ehhez nem kell magyarázat, hiszen így' gondoljuk mi is, de mondtál valami olyat is, amit eddig nem tudtam. Mégpedig azt: hogy a Rushmore-csúcséhoz hasonló kőfaragások csak Ázsiában, néhány hatalmas sziklán vannak. Valamiféle babilóniai nagykutyákat meg egyiptomi fáraókat ábrázolnak, amint emberi testeken taposnak, és a feliratok szövege mindig ilyesmi: „Én, a nagy király, a királyok királya, az eleven isten, ott meghódítottam ötven várost és lakóikat élve megégettettem, itt a földdel tettem egyenlővé ötven települést és mindenkit karóba húzattam, amarra hatalmam alá hajtottam másik ötven helységet és mindent és mindenkit tűz által elpusztítottam, és hogy megmutassam nektek, micsoda hatalmas fickó is voltam, ezer rabszolgámmal kifaragtattam ezt a sziklát. " Ezen tényleg el kellett gondolkoznom. Mit is jelent nekünk, indiánoknak a Rushmore-csúcs? Azt jelenti, hogy ezek az óriás fehér arcok így szólnak hozzánk: „Először kötöttünk veletek, indiánokkal egy szerződést, amelyben megígértük, hogy a Black Hills a tiétek lesz, örökre, míg csak a nap süt az égen, cserébe Dakota, Wyoming és Montana földjéért. Aztán megtaláltuk az aranyat, és elvettük ezt az utolsó darabka földet is, mivel erősebbek voltunk és többen voltunk, mint ti, és mivel nekünk ágyúink voltak és gyorstüzelő Gatling-puskáink, míg ti még az acélkésig sem fejlődtetek. És amikor nem akartatok elmenni innen, kiirtottunk benneteket, és aid mégis életben maradt, azt rezervátumokba tereltük. És aztán nekiálltunk kiszedni az aranyat, milliárdnyi dolcsit, és még egyre szedjük. És mivel a turisták dollárjait is szeretjük, az indiánok szent Black Hillséből sivár Disneylandet csináltunk. És miután ezt mind elintéztük, megfaragtuk ezt a hegyet, szellemeitek lakhelyét, és rákerült ez a mi négy vakítóan fehér arcunk. Mert mi vagyunk a győztesek. " 44 És minden évben millió és még annál is több turista iféz fel az arcokra, és jó érzés tölti el, mert a látványtól hatalmasnak és erősnek érzi magát, mert az arcokat az ő fajtája alkotta, és a turisták ezt gondolják magukban: „Mi fehér emberek vagyunk, és ezt mi csináltuk, amit mi akarunk, azt meg is kapjuk, előttünk nincs akadály." Talán önmaguknak sem vallják be, de a lelke legmélyén mindegyikük ezt gondolja. Ezt jelenti a szó: hódítás. Ugyanezzel az erővel óriási lovassági csizmává is faraghatták volna a hegyet, talpa alatt halott indiánnal. Ami az egyik embernek szentély, az a másiknak temető, azzal a különbséggel, hogy most már akad néhány fehér is, aki beleunt abba, hogy ezt a hatalmas papírnehezék-giccset kell bámulnia. Csakhogy többé nem szabadulhatunk tőle. Egy szép hegyet át lehet változtatni otromba papírnehezékké, de visszaalakítható-e vad, természetes heggyé? Nem hiszem, hogy erre lenne megoldás. A Rapid City Journal egy riportere megkérdezte tőlem, miért jöttem fel ide. Azt feleltem neki, hogy a Rushmore-csúcs elnökportréi bekoszolódtak, és hogy egy totemoszlopot akarok állítani itt fent, mint egy oltárt, a legmagasabb ponton, hogy a hegy ismét szent legyen. A fickó szemlátomást elképedt. Végül is megkérdezte: - És mi a totemoszlop jelentése? - Elmagyaráztam: - Az alsó felét feketére festettem. Ez jelképezi az éjszakát. Meg azt, hogy a harci ösvényen a harcosok feketére festik az arcukat. De imádkozó embereket is jelent, amint lehunyják a szemüket, vagy éppen éjjel van. És jelenti azt is, hogy azáltal, hogy felállítom az oszlopot, takarót vagy még inkább halotti leplet borítok a hegyre, és az elnökök arcmásai mocskosak maradnak, amíg csak a Black Hillsre vonatkozó szerződésben foglaltaknak eleget nem tesznek. A totemoszlop felső fele vörös, ami a nappalt és a napot jelképezi, és a boldogságot hirdető vörös arcfestéket. Azt jelenti, hogy ha a kormány beváltja az indiánoknak tett ígéreteit, a Black Hillst újra fény önti majd el, de ez valószínűleg időbe telik. Közben mi indiánok átkereszteljük a Rushmore-csúcsot Fékevesztett Ló Hegyévé. - Ühüm - mormolta az újságíró. - Remélem, jól értettem, amit mondott. - Mondtam neki, hogy én is nagyon remélem. Namármost, Richardnak van egy másik jó ötlete is. Azt mondta, törvényt kéne hozni, hogy minden harminc méternél magasabb szobrot csak elhagyott bányák aknáiban legyen szabad felállítani. így senki se kényszerülne rájuk nézni. Akit érdekel, vesz egy belépőjegyet, beül a felvonóba, és lemegy megnézni az óriásfigurákat. így aztán mindenki boldog lenne. De kár, hogy nem létezett ilyen törvény, mielőtt ennek a monstrumnak itt nekikezdtek volna. Hanem talán még nem késő csinálni egy liftet az egész demokráciaszentély alá - aztán megnyomni egy gombot, hogy mindenestül eltűnjön. És hetenkint egyszer- mondjuk, minden vasárnap kilenctől tizenegyig - megnyomjuk a gombot, és a négy pofázmány kiemelkedik, teljes hangerejű zenei aláfestéssel. Azok az ipsék, akik képesek voltak egy űrhajóst a Holdra juttatni, ennyit igazán megtehetnének nekünk, indiánoknak, meg a művészeknek és a természetrajongóknak. Egy dologban azonban tévedsz. Azt mondtad, most már lazíthatunk, a legrosszabbon túl vagyunk; amit csak bírtak, már mindent elkövettek a Black Hills ellen. Több lehetőségük nincs. Hát akkor most mesélek neked egy fehér művésztársadról — egy szobrászról. Felírtam magamnak a nevét, itt van valahol a farzsebemben. Mi indiánok olyan műveletlenek vagyunk, hogy egy egyszerű nevet is képtelenek vagyunk megjegyezni. Pedig igazán megtehetnénk, amilyen bonyolultak a saját neveink — Vörös Felhő, Sánta Őz, Pizi, A Haragos -, ezekhez képest igazán nem ügy észben tartani egy szimpla, civilizált fehérember-nevet. Én mégis mindig elfelejtem, újra és újra meg kell néznem. Na itt van: Korczak Ziolkowski úr, annak a Gutzon Borglumnak a tanítványa, aki a Rushmore-csúcsot megformázta. Úgy látszik, hogy Ziolkowskinak és Borglumnak egy ponton nézeteltérése támadt. Ziolkowskinak derogált az olyan vacak kis munka, mint a Rushmore- csúcs. Nekiállt hát a Thunderhead Mountaint, a Mennydörgésfej-hegyet megdolgozni, ami körülbelül kétszer nagyobb a Rushmore-csúcsnál. Namármost, Ziolkowski az indiánok barátjának vallja magát. Azt mondja, tenni akar valamit értünk. Ha egy fehér ember ilyesmit szól, ideje, hogy az indiánok mentsék az irhájukat. Ziolkowski azt akarja tenni értünk, hogy megcsinálja Fékevesztett Lónak az akkora szobrát, amely mellett a négy elnök törpének is satnya. A lován ülő főnök alakját körülbelül kétszázhúsz méter hosszúra és körülbelül százkilencven méter magasra tervezi. Csak a hajába tűzött toll maga több mint tízméteres. Ziolkowski elkészítette az emlékmű hatalmas modelljét. Fékevesztett Ló nemigen emlékeztet indiánra, a pónija se indián lóra. Fékevesztett Lónak nincs varkocsa, az a toll úgy áll ki a hajából, mint holmi szelep egy autógumiból. A főnök karjaúgy mered előre, mintha azt mutatná: „arra van a férfivécé". Állítólag a rezervátumunk minden lakója elférne azon a karon, vagy akárcsak a tenyerén. A szobor, úgy mondják, hangosítva is lesz. Talán az állkapcsa is mozogni fog, csatakiáltások törnek elő kinyíló szájából, elhallatszanak egészen Sioux Falls — Sziú Vízesés - városáig. A kőszemét- domb, ami ezzel a munkával jár, tízszer nagyobb 45 lehet, mint a meddőhányó a Rushmore-csúcs lábánál. A hirdetés szerint: „Egy egész hegyet formál át Fékevesztett Ló főnök alakjára a szobrászzseni, Korczak Ziolkowski. " Nagy gondolat, nemes szellemre vall. Ez a zseni, ahogy hallottam, évi több mint százezer zöld békabőrt keres adómentesen turistabelépőjegyekből és abból, hogy a szobra műanyag makettjét árusítja, különböző méretekben, a legkisebbet három dollárért - és azért adómentesen, mert hiszen mindezt értünk, szegény indiánokért teszi. Valahol a szoborban, vagy alatta, ötvenmillió dolláros befektetéssel állítólag egyetemet akar létesíteni az indiánok számára, talán a szobor nagylábujjában, vagy a ló egyik patájában, nem tudom biztosan, hol, de azt biztosan tudom, hogy mi, indiánok, soha egy büdös vasat nem látunk az egészből. Két dolog is van a szoborral, ami nem stimmel. Fékevesztett Ló sohasem hagyta, hogy fehér ember lefényképezze. Azt sem bírta, ha egy fehér csak ránézett. Küzdve halt meg, mielőtt fehér katonák a kőből épült őrházban kivégezhették volna. Úgy temették el, ahogy kívánta, senki sem tudja, hol. Az ötlet, hogy egy' csodaszép, vad hegységet az ő szobrává változtassanak, nem egyéb környezetszennyezésnél. Szöges ellentétben áll Fékevesztett Ló szellemével. Fools Crow, Bolondvarja úr, az egyik legnagyobb tiszteletben álló sámánunk, mondja: „A hegy nem akarja, hogy ez a szobor elkészüljön. Fékevesztett Ló szelleme nem akarja. Sohasem fog elkészülni." Godfrey Chips, a legfiatalabb sámánunk, azt mondta nekem: - Ez az ember, Fékevesztett Ló, kezdetben nagyon békeszerető volt, csak amikor látta, hogy a népét sorban mind lemészárolták, hát akkor megszállta az erő, így ezzel az erővel harcolni kezdett. Szelíd ember volt, de az élet emberölésre kényszerítette. A gyűlölet lakott benne. Sohasem szerette a fehéreket, és így is halt meg. így aztán a szelleme azt mondta nekem, nem akarja, hogy turistáknak szóló emlékművet emeljenek Fékevesztett Lónak. Egy másik//«^öz-révülő így vélekedett: — Mennydörgésfej-hegy, ez egy nagyon régi elnevezés. Lehet, hogy azért hívják így a hegyet, mert valaha mennydörgésmadarak éltek ott. Nem tetszene nekik a dolog. A halottaink nem akarják, hogy szobrot formáljanak róluk. A fák és az állatok sem akarják. Minden sámán tudja ezt. A másik dolog, ami nem stimmel a szoborral, hogy elmúltak azok az idők, amikor egy fehér ember egyszerűen elhatározhatta, hogy a saját elképzelése szerint, a mi szent hegyeinkben a megkérdezésünk nélkül emlékművet építhet. Harminc évvel ezelőtt, amikor az egészet elkezdte, még találhatott olyan indiánokat, akiknek hízelgett, hogy egy fehér szobrászzseni szobrot akar készíteni egy indián törzsfőnökről. De azoknak az időknek vége. Ziolkowski olyasmiket mond, hogy az indiánok babonásak, és hogy a legnagyobb baj az, hogy nincs elég fantáziánk, nem vagyunk képesek őt megérteni. Pedig a baj az, hogy túlságosan is jól értjük. O az, aki nem érti a dolgokat. Lehet, hogy a jó szándék vezeti, csak azt nem látja, hogy szent hegyeink bármily gigantikus farigcsálása sem egyéb a fajelmélet egy újabb változatánál. De semmi vész. A szobrászzseni fölött eljárt az idő, a szobrának az ügye pedig nemigen jutott előre. Különben is roppantul el van foglalva azzal, hogy a turistáktól belépődíjakat szedjen, vezetgeti őket, mindenféle méretű műanyag maketteket sóz rájuk, ráveszi őket, hogy drága pénzért belepillantsanak egy távcsőbe, dinamittölteteket tapogassanak, meg más ilyen marhaságok. Talán Fékevesztett Ló szelleme küldi rá a sok zavaró körülményt. Apám szeretett fogadni. A Korczak Ziolkowski és Fékevesztett Ló között folyó küzdelemben nem Ziol- kowskira tette volna a pénzét. Én mondom neked, annak a szobornak soha nem lesz arca. Hog)' miért vesztegetem az időmet arra, hogy a fehér emberek óriásszobrairól fecsegek? Mert a faji megkülönböztetés egy formáját jelentik. Mindannyiunkat a faji megkülönböztetés hozott fel ide, Teddy Roosevelt feje búbjára. És ez az, amiről beszélni akarok. Néhány indián fiatal kocsiján önragasztós címke virít: „Custer a ti bűneitekért halt meg!" — de én mondom nektek, Custer él! Nem is egy, de számtalan Custer szorgoskodik abban az iparágban, amelynek „sikere" az indiánokon csattan. Custer szelleme lengi be az összes turistacsapdát, amelyek hegyeinket bemocskolják. Ott van Lúdanyó Meseszigetén, a Scenic-i Indulás 1880-ba kisvasúton, Flinstone-ék Kőközségében, a Babamúzeumban, a Lovatlan Kocsik Múzeumában, a Család Feledhetetlen Öröme Urházban, a Mossál Magad Aranyat táborokban, a ripacskodó vadnyugati show-kban meg a többi baromságban. Egy-egy kis Custer rejlik minden lelkendező panorámabámu- lóban, szuvenírvadászban, sziklaminta-gyűjtögetőben, turistafosztogatóban, csibészben és deadwoodi kurvában, akik úgy nyüzsögnek ezekben a hegyekben, akár a hangyák. De hát én azért jöttem föl, hogy imádkozzam, el akarok végezni egy szertartást, elhelyezni egy imabotot. Most elmegyek oda hátra a nagy sziklák közé, énekelek egy keveset, hallgatom, mit 46 mondanak a hangok. Te addig megkérdezheted ezeket a hölgyeket itt, Muriéi Wauka- zoo-t és Lizzy Fast Horse-t, Gyors Ló Lizzyt, hogy ők miért vannak itt fönn. MURIEL WAUKAZOO és GYORS LÓ LizzY: — Az ötlet, hogy följöjjünk, eredetileg egy dél-dakotai, Fine Ridge-i asszonytól származik. És először lenn, a Scenic környéki Sheep Mountainsben, a Birkahegységben indult el egy tiltakozómenet. A kormány százezer hektár indián földet sajátított ki bombázó-gyakorlóterepnek. Azt ígérték, hogy a második világháború befejezése után visszaadják, de a mai napig se kaptuk vissza. Így aztán röpcédulákat nyomtunk, ismertettük rajtuk a mozgalmat, leírtunk mindent, ami történik. A röpcédulákkal végigjártuk a környéket, szétosztogattuk őket, és az indiánoknak, akik kaptak belőlük, megmondtuk, hogy tartsák a szájukat. így Rapid City indián lakói már egy hónappal előbb tudtak a Rushmore-csúcs megszállásáról. De a fehér embereknek fogalmuk sem volt róla. Nem engedtük, hogy kiszivárogjon. Hétfőn, augusztus huszonnegyedikén reggel indultunk el. Csak mi hárman voltunk, asszonyok. Azt hittük, mások is feljönnek, de senki nem jött. Gondolom, félnek. Ahogy jöttünk, egész úton villámlott, mi pedig Fékevesztett Lóra gondoltunk, és tudtuk, hogy velünk van. Erősen tartottunk tőle, hogy az erdőőrök elkapnak. Néhány napon át röpcédulákat osztogattunk a parkolókban a turistáknak. Aztán csada- kozott hozzánk Lee Brightman, majd megérkeztek az indián egyetemisták. Egyre bátrabbak lettünk, és most már nem félünk senkitől. LEE BRIGHTMAN: - Sziú vagyok, a Cheyenne River, a Sájen Folyó- rezervátumból. Büszke vagyok a családomra. Dédapámat Custer's Last Standnél, Custer Utolsó Hadállásánál ölték meg. Rokonaim pusztultak el Wounded Knee-nél. Negyvenéves vagyok, egy indiánokkal foglalkozó tanulmányprogram vezetője a kaliforniai egyetemen. Egy csoportot hoztam ide. Sötétben indultunk, és a lovas rendőrök zseblámpáinak fényébe kerültünk. Attól tartottak, hogy vörös festékkel akarjuk bemázolni a kőarcokat. Azt mondták, takarodjunk, tisztuljunk a hegyről, de mi egyszerűen leültünk a földre. Kinevettük őket, hiszen nem volt náluk fegyver. Ugyan mit tehetnek velünk? Egy adott jelre felpattantunk és szétspricceltünk. De néhány erdőőrnek volt puskája. így az éjszakát az erdőben bujkálva töltöttük, reggel aztán felmásztunk a csúcsra, és kibontottuk a Sziú Indián Hatalom zászlaját. Ügy döntöttünk, itt töltjük az egész nyarat, és most október van, és mi még mindig itt vagyunk. Velünk érző indiánok hoznak fel nekünk ennivalót és vizet. A következő okok miatt szálltuk meg a Rushmore-csúcsot. A szövetségi kormány elvett tőlünk százezer hektárnyi földet, hogy lőteret építsen. Megígérték, hogy visszaadják, de nem tartották be az ígéretet. Huszonhat évig vártunk. És most a belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy nemzeti parkot csinálnak ezen a területen. Ezzel megsérti azt az átkozott egyezséget, amit kötöttek velünk. így aztán ügyet csinálunk belőle, és ügyet csinálunk a Black Hills- ből is. 1868 körül szerződést kötöttek velünk, és a szerződés értelmében nekünk adták ezt a földet, amíg csak a nap süt az égen, és amíg csak zöldell a fű. És természetesen a szerződés szart se ért. Hat évvel később Custer aranyat talált itt. Azonnal elvették tőlünk a földet, és máig se fizettek érte egy vasat se. Dollármilliárdokat szedtek ki belőle, de nekünk semmit se adtak. És kitermelték a fát is, meg a vasat, uránt, meszet. És milliókat keresnek a turistákon is - „Indiánföld várja Önt! " —, de mi ebből sem részesülünk. Ez a föld nekünk szent, ők meg mit csinálnak? Még jobban meggyalázzák azzal, hogy négy fehér pofát raknak ide. És ebből is ügyet akarunk csinálni, a faji megkülönböztetésből. Az én szervezetem, az Egyesült Őslakos Amerikaiak, megvizsgálta a faji megkülönböztetés helyzetét az Egyesült Államokban, rangsorolta az egyes államokat aszerint, hol mekkora a fajgyűlölők tábora. A legrosz- szabb a helyzet Dél-Dakotában, Rapid City pedig Dél-Dakota leginkább fajüldöző városa. Hát ezért szálltuk meg a hegyet. A követeléseink pedig a következők. Azt akarjuk, hogy fizessék meg nekünk a Black Hillst, fizetséget akarunk a kitermelt ásványkincsért, a fáért. És vissza akarjuk kapni a szent hegyeinket. A sájenek nyilván Bear Butte-ot, a Medvekúpot követelik — az volt a legszentebb helyük. És itt meg kiderül, hogy turistaemlékként képeslapokat árusítanak, amiken a halottainkat látni, akik Wounded Knee-nél pusztultak el, ahol a Hetedik Lovasezred kétszázötven indián asszonyt és gyermeket mészárolt le. A vérfürdőért harminckét katona kapott Kongresszusi Becsületérmet. Ez a legborzasztóbb az egészben. Követeljük, hogy ezeket a gyalázatos levelezőlapokat azonnal tüntessék el. És azt követeljük, hogy az indiánok maguk árusíthassák itt, a saját földjükön a saját maguk által készített kézművestermékeiket. Ne sózhassák el fehér vigécek az „eredeti indián gyöngy hímzést", ami Hong-Kongban készült — meg a hasonló szemetet. És azt is követeljük, hogy alkalmazzanak több indián erdőőrt. Itt ez a hatalmas, 47 természetes szabadtéri színpad, kihasználatlanul, azt akarjuk, hogy a mieink jöhessenek ide, és a maguk ízlése szerint rendezhessenek itt látványos, múltat idéző előadásokat. És rohadt régóta adogatjuk már el a földünket a fehéreknek, míg már semmi se marad belőle. A talajvizsgáló szakemberek szerint, akik ellenőrizték, az indián kézen maradt terület felét nagymiértékben vagy teljesen lepusztította az erózió, és a többit is kikezdte már. Tehát az indiánok birtokában huszonhatmillió hektár lepusztult talaj van. Ha volna beleszólásom, én tennék róla, hogy egyetlen fehér ember se bérelhessen vagy vehessen talpalatnyi indián földet se. Éppen mostanában szereznek száz évre szóló bérleteket a földjeinkre. Legtöbbünk nincstelen jobbágyként végzi a munkát a saját birtokán. A Pine Ridge- rezervátumnak legalább kilencven százalékát fehér állattenyésztők és farmerok bérlik, és a bérletek száz év után megújíthatók. A bérletek és adásvételek hiénái között akadnak olyanok is, akik indiánoknak nevezik magukat, mert van egy sereg züllött törzsi vezető, akik megengedik ezt a disznóságot. Én azt gondolom, hamarosan meglátjátok az új indiánt, aki most van születőben. Fiatal, őrülten dühös és méltatlankodik és csalódott. Olyasféle, mint én, beleunt és belebetegedett abba, ahogyan a törzsi vezetők és a fehér politikusok kihasználnak bennünket. És rengeteg idősebb ember is mellénk állt. Nagyon hosszú ideje élnek megtörve, megalázottságban. Belenyugodtak a sorsukba, hozzászoktak a nyomorúsághoz. De most rájöttek, hogy az egész egy nagy rakás szar. A rezervátumokban nehéz szóvá tenni mindezt, mert jön az Indiánügyi Hivatal, és beléd fojtja a szót. Vagy mondjuk beszélnél, de fiatal vagy, és az apád az iüH-nál dolgozik. O kap a fejére, ha járatod a szád. Az IÜH sakkban tartja az indiánokat, megfélemlíti és bizonyos értelemben zsarolja őket. Ha kiállsz a népedért, nemcsak rajtad, a hozzátartozóidon is elverik a port. Ha az IÜH alkalmazottja vagy, átraknak egy másik rezervátumba. A régi jó oszd-meg-és-uralkodj recept. Na és ott vannak azok a fehér főfelügyelők. A minnesotai területen, Bemijiben rájöttek, hogy a főfelügyelőjük egy csomó gátlástalan disznóságot művel, és több hónapos morgás után végre megszabadultak tőle. Erre az IÜH Minnesotából áthelyezte Dél-Dakotába, és ezt a hivatalára teljességgel alkalmatlan gazembert rászabadították a sziúkra. Aztán előlépett, magasabb beosztásba került. Hát ezt csinálják a használhatatlan embereikkel. Aki eléggé alkalmatlan, még az Indián Ügyek Főbiztosságáig is föl viheti. Már olyan dühös vagyok, hogy ordítani szeretnék. De egy dolgot tisztázni akarok. Nem a fehér embereket gyűlölöm, hanem csak azt, amit velünk tettek. A tény, hogy megszálltuk a hegyet, sok indián fiatalt és idősebbeket is büszkeséggel tölt el majd, mert látni fogják, hogy van erőnk a világ legerősebb kormányától elvenni ezt a hegyet, az emlékművel együtt, és új nevet adni neki. És ez a fontos az egészben, hogy önbizalmunk legyen, hogy képesek legyünk magunk intézni a dolgainkat, hogy magunk irányítsuk a sorsunkat,önállóan megálljuk a helyünkét—ez a célunk. És szerintem nagyon közel az idő, amikor az indiánok ezt megértik. Egyszerűen meguntuk és elegünk van belőle, hogy mások mondják meg, mit és hogyan tegyünk. Ez az egyik oka annak, hogy itt fönn vagyunk. Befejeztem az éneklést, és előjövök a sziklák közül. Ez a Lee Bright- man biztosan meghökkentett egy csomó idősebb embert közülünk, hegy így a nyilvánosság előtt olyan erős kifejezéseket használt, mint „szar" meg minden. Nem szokták meg az ilyesmit, csak ha magukban vannak, egymás közt beszélnek így. De szerintem a példát követni kellene. Ha egyszer egy koros indián hölgy rászánná magát és hangosan, érthetően odavágná holmi indiánügyes hivatalnoknak vagy egy nyilvános összejövetel mikrofonjába: „nagy szart", többé semmi sem volna olyan, mint azelőtt. A változás már megkezdődött. Elég csak ránézni Gyors Ló Lizzyre, erre a nagymamára itt, aki nap nap után felkapaszkodik ide a csúcsra. Ez nagyszerű. Tudod, miért olyan nagy dolog ez? Indián asszonyok még rövid idővel ezelőtt sem vettek volna részt ilyesmiben. Talán egy nagy egyetem diáklányai igen, de semmiképpen sem falusi nénikék. És az ilyen vén csont, mint jómagam is, hát az sem vett volna részt benne. Azt mondtam volna magamnak: - Te sámán vagy, maradj a szellemek dolgainál, ne ártsd magad a politikába. — De amikor meghallottuk a hírt a Rushmore-csúcsról, te rám néztél, én meg rád, és egyszerre mondtuk: — Ott a helyünk! És egy évvel ezelőtt a legtöbb fiatal mit sem törődött volna egy vén sámánnal. Ugyan milyen szerep juthatna neki ebben a harcban? De most minden megváltozott. Ezek a fiatal, művelt indiánok eljöttek hozzám, és azt mondták: — Mesélj nekünk a régi szokásokról, a szent pipáról; indiánabbá akarunk válni. - És amikor elindultak, hogy birtokukba vegyék a hegyet, megkértek, hogy tűzzek itt ki egy szent imabotot, és végezzek el egy szertartást. És most itt vagyunk, öregek és fiatalok, férfiak és nők, egy nagy csapat indián, és te, meg a feleséged, meg az a szőke, kék szemű lány ott, aki hozzánk csapódott. Mindegyikünk más emberként megy le innen. Ez a hegy valahogyan megváltoztat bennünket. 48 Rajtam mit változtat? Gondolom, a dolog ott kezdődik, hegy perbe fogom Winner várost faji megkülönböztetésért. Ez újdonság lesz számomra. Gondolni rengeteget gondoltam ilyesmire eddig is, de most meg is teszem. Ami a mi kis városunkban, Winnerben folyik, az is egyik oka annak, hogy ide följöttem. Igazából két város létezik. Fenn a dombokon a fehér Winner terül el — aszfaltutakkal, sétányokkal, tűzcsapokkal, utcai lámpákkal, csatornázva, angol WC-kkel és mindazzal a többi kényelemmel, ami vele jár. Lenn pedig, a dombok alján lapul a másik Winner, az indián város, vagy nyolcvan sziú család lakhelye, ami bátran nevezhető „bennszü- löttnegyed"-nek. Nekünk nincsenek aszfaltutaink, nálunk nincs éjszaka fény az utcán, se tűzcsap, se vízöblítéses illemhely. Úgy tartják, mi primitív vademberek vagyunk. Nekünk nincs szükségünk ilyesmire, jobb szeretjük a budit. Ezt mindenki tudja. Lakik néhány fehér család is az indiánvárosban. Ugyanolyan szegények, mint mi, tán még szegényebbek. Büntetésül úgy kezelik őket, mint az indiánokat— fehér indiánok. Winnerben még az eső is fajgyűlölő. Lezúdul a fehérek járdával szegélyezett, szép utcáin, elönti az őslakosok negyedét, az indián polgár meg a seggéig érő sárban caplathatja végig egészségügyi sétáját a viskója meg a budi között. És nemcsak két városunk van; a törvény is kétféle, egy a fehéreknek, egy az indiánoknak. Csaknem húsz évet éltem Winnerben, és más rossz kisfiúkhoz hasonlóan egyszer-másszor engem is bekaszdiztak részegeskedés és rendbontás vádjával. Máskor meg látogatóként jártam ott. így vagy úgy, mindenesetre jól ismerem azt a börtönt. Az indián polgárt elkapják, a cellában tölti az éjszakát, másnap reggel a bíróság elé kerül. A bíróság valamilyen alacsony rendfokozatú tisztecske és egy bíró, téged meg egyedül küldenek be. És a bíró felolvassa a vádat, és azt mondja az indián polgárnak: - Ha elismered, hogy bűnös vagy, már be is fejeztük a tárgyalást, de ha nem ismered el, keresned kell egy kezest, és két hét is beletelik, mire szabadlábra kerülsz. Ne nehezítsd a dolgodat, ismerd el, hogy bűnös vagy - az tizenöt nap és tíz dollár. - És az indián polgár bűnösnek vallja magát, mert ha óvadékra vár, elrohadhat a börtönben. Láttam egyszer ezt az indiánt — épp hazafelé tartott, olyan józan volt, akár egy bíró. A rendőrautó közvedenül előtte fékez. — Gyerünk, a kocsiba! - Az indián azt mondja: — Nem vagyok részeg — de megint rászólnak: - Befelé! -, csépelni kezdik gumibottal, és sittre vágják. Nem tudom, mivel vádolják. Talán kimondta a véleményét valamiről, ami foglalkoztatja. Nemcsak azért bánnak így vele, hogy őt megfélemlítsék, hanem azért is, hogy bennünk rettegés ébredjen. Ebben a városban nyíltan senki sem beszél faji megkülönböztetésről, mert tudják, hogy a rendőrök éberek. Hanem leginkább akkor válik az igazság kétarcúvá, ha valakit meggyilkolnak. Amikor egy indián fiú, White Hawk, Fehér Sólyom, megölt egy fehér ékszerészt, halálra ítélték. Az ítéletet később életfogytiglanra változtatták, és mi mindannyian tudtuk, hogy Fehér Sólyom nem volt eszénél, amikor a tettét elkövette. Fehér ember meggyilkolásáért az ítélet—halál. A vörös bőrű ember megöléséért járó ítélet más. Amikor egy tizenhét éves fehér suhanc agyonlőtt egy, az ötvenes éveiben járó indián apát, mégpedig hétszer lőtt rá a német Lugerjével, két évvel megúszta. Amikor egy White River környéki fehér ember megölt egy murdói indián fiút, tettleges bántalmazás és testi sértés címén harminc napra ültették le, és száz dollárra büntették. Azt mondták, nem ítélhetik el gyilkosságért, mert a koronatanút, egy indián lányt, aki látta a bűntettet, egyszerűen feleségül vette. Egy gazdag fehér farmer pedig rálőtt egy fiatal, nagyon csendes, félénk, templomba járó indiánra, és megölte. A fehér embernek volt fegyvere, az indiánnak nem. Tanú nem látta az esetet, de a farmer nem tagadta, hogy lelőtte azt az indián fiút. A fehér még két hetet sem töltött rács mögött, amikor eljött a tárgyalás, felmentették. Indokolható emberölés, így hívják ezt. Ezek a dolgok megragadnak az emlékezetünkben. Lám, felkel a nap, és a nap vörös — olyan, mintha igazán a Vörösbőrű Hatalom napja lenne. Jó volt fönn tölteni az éjszakát, beszélgetni, itt Teddy Roosevelt feje búbján. Ideje kitűzni a botot a legmagasabb ponton. Melyik is az? Oda akartok engem felküldeni? Ezen a keskeny sziklarésen át? Azt hiszem, jobb, ha leveszem ezt a magas sarkú cowboycsizmát. A zoknim is túl sima, nem tapad — zokniban se sokkal jobb. Nektek hogy megy? Fel kell jönnötök, kell a fényképezőgép. Nektek se valami jól megy a sziklamászás. Pedig mennyit meséltetek róla, micsoda hegyeket másztatok meg Ausztriában. De akkoriban biztos soványabbak voltatok. Ez a rés kicsit szűk. Nektek meg nagyobb lett az átmérőtök. Útban van az a valami, amit „sültcsirketemető"-nek hívtok. De felmásztunk. Kicsit ki kell lihegnem magam, lihegj te is; testvér — kár, hogy nem vagyunk húsz évvel fiatalabbak, egy ilyen őrült vállalkozás akkoriban könnyebben ment volna. Nahát akkor most mondok egy imát, kezemben a békepipával. A pipára tollat erősítettem, ez meg az én szent jelvényem, az öreg sámán imabotja. Kérem 49 valamelyik fiatalt, helyezze a sziklarésbe. Fogd a baltát, vágj neki jó mély nyílást. És most ismét sastoll leng a Páhá Szábá, a szent Fekete Hegyek fölött. Egy napon újra a miénk lesz. UTÓHANG 1971 augsztusában, körülbelül egy évvel azután, hogy összehoztuk ezt a fejezetet, John meg én családostul a Black Hillsben táboroztunk. Egy pillanatnyi hangulattól indíttatva elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Korczak Ziolkowskit. A hely, ahol lakott, nagyjából úgy nézett ki, ahogy elképzeltük - aszfaltút, sorompó, ahol két dollárért engedték be a kocsit, óriási parkoló, mögötte a hatalmas heggyel, amely egyelőre semmi jelét sem mutatta, hegy szoborrá készülne válni. A csúcson kialakított kis sík terasz és a gránitba vájt mély üreg - ez volt minden, amit Ziolkowski a heggyel vívott csata huszonnégy éve után felmutathatott. A szobrász műintézet-otthona holmi üregi nyúl járataira emlékeztetett. Az ötvenhét fenyőfa burkolatú helyiség közül a leghatásosabb a Központi Nagycsarnok, ahol a büfé körül a turisták bölényhúsból készült hamburgereket, ún. bölényburgereket majszolnak, vagy a szuvenírboltban a Fékevesztett Ló-emlékmű giccses, rózsaszínű makettjeit szerzik be. Megafonok vartyogtak, amint a szobrász lányai a bámész csoportokat kalauzolták a különböző kiállított tárgyak és látnivalók között. Vezetőnket követve végül is a nyüzsgő hangyaboly mélyére jutottunk, egy hangulatosan berendezett, kellemes kis dolgozószobába, ahová a tömeg zaja már csak távoli zsongásként hatolt el: Korczak Belső Szentélyében voltunk. Alighanem mindig hiba egy olyan emberrel megismerkedni, akit előzőleg már alaposan lepocskondiáztunk. Tény, hogy Korczakot mind én, mind John első látásra megszerettük. Szőrös volt, akár egy mackó, hosszú szakálla ápolatlan, zekéje napszítta, szakadt ujjú: csupasz karját úgy tárta szét üdvözlésünkre, mint egy bumfordi szürkemedve. Elmondtuk neki, hogy egy csomó gonosz dolgot írtunk az emlékművéről, és hogy miért tettük. Válaszul csak vigyorgott, és egy üveg jó francia bort rakott elém, John elé meg kitűnő whiskyt. Annak, amit mondtunk, egy részével készségesen egyetértett. O is úgy gondolja, hogy a hegy talán szebb maradna, ha érintetlenül hagyná. Nagyon sajnálja, hogy mostanában alig van kapcsolata indiánokkal. Véleményét az egész turista-sóhivatalról és a rózsaszínű Fékevesztett Ló- makettekről nemzetközi karjelzéssel intéztééi. Ugyanakkor egy csepp megbánást sem mutatott. Teszi a dolgát, és szereti, amit csinál. Csak a saját érdekét nézi, és erre még büszke is. Elismerte, hogy a belépődíjakból csaknem kétszázezer dollárt keres évente, de rámutatott, hogy szinte az egészet újra befekteti a létesítménybe. Elmondta nekünk, hegy a helyi fehérek körében sok az ellensége, akik nem akarnak eg)' indián törzsfőnöknek emlékművet állítani. A szanaszét heverő töltött puskákra mutatott: - Még a feleségemet is megtanítottam fegyverrel bánni. Elismerte, hogy manapság az indiánok ellenségesen figyelik az emlékmű ügyét, de megmutatott egy levelet, amelyben Henry Standing Bear, Állhatatos Medve Henry, egy sziú főnök azt írta neki: „Kérlek, faragj meg nekünk egy hegyet, hadd tudja meg a fehér ember, hogy a vörös bőrű embereknek is vannak nagy hőseik." Kor- czak szerint ez a levél indította el az egész tervet. Ötvenmilliós indiánközpontról mesélt, kórházzal, egyetemmel, múzeummal, mindez az ő munkája révén jöhetne létre. Úgy tűnt, nagyon komolyan beszél, bár lehet, hogy csak nagyszerűen megjátszotta magát. Tekintve, hogy Korczak hatvanhárom éves, és mindeddig csupán egy hatalmas üreget tud felmutatni munkája eredményeként, megkérdeztük, véleménye szerint képes lesz-e befejezni a művet. — Akadnak, akik azt mondják, nem leszek képes — felelte. — Hát aztán! Tőlem elmehetnek a fenébe. Nekik mindenesetre semmibe se került. - Aztán meglepő kijelentés következett: - Tudjátok, ha az oroszok vagy a kínaiak egyszer elfoglalják ezt az országot, a Rushmore-csúcsot miszlikbe robbantják, de az én Fékevesztett Lovamhoz nem fognak nyúlni; mellette eltörpülnek majd az egyiptomi piramisok. Korczak szívélyes és szórakoztató házigazda volt, késő éjszakáig beszélgettünk, és végül együtt harsogtuk vele kedvenc nótáját: Ha a bölény jó lenne hozzám, S kölcsönadná a fütyijét, A Fékevesztett Ló hegycsúcsról Hugyoznám le a sok hülyét. A visszaúton a táborba, a kocsiban John is, én is egyetértettünk abban, hogy Korczak terve továbbra sem tetszik nekünk, de Korcza- kot, az embert mindketten megkedveltük.