Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 1.oldal)

 

 

 

 

 

JOHN FIRE / LAME DEER ÉS RICHARD
ERDOES
SÁNTA ŐZ, A SZIÚ INDIÁN SÁMÁN
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1988
5
1 / EGYEDÜL A HEGYTETŐN
Egyedül voltam a hegytetőn. A látomásveremben kuporogtam, a hegy földjébe ásott gödörben,
térdemet karommal átkulcsolva. Néztem, hogyan tűnik el messze lenn a völgyben a vén Chest —
Mellkas —, a sámán, aki idevezetett. Már csak apró, fekete pont volt, hamarosan végképp elenyészett a
fenyők között.
Most hát egészen magamra maradtam, itt a hegytetőn, négy teljes napra és négy éjszakára, étel-ital
nélkül, amíg csak a sámán vissza nem jön értem. Tudod, nálunk indiánoknál más a szokás, mint jó
néhány amerikainál — ahol mondjuk van egy férj, egy feleség meg két gyermek, és ahol este, amíg a
szülők vendégségben járnak, valaki, azzal az ürüggyel, hogy a gyerekekre vigyáz, a tévét bámulja.
Az indián gyerekek soha sincsenek egyedül. Szüntelenül körülveszik őket nagyszülők, nagybácsik,
unokatestvérek, mindenféle rokon. Ajnározzák a kölyköket, énekelgetnek, mesélnek nekik. Ha a szülők
elmennek valahová, mennek velük a gyerekek is.
És én most itt kucorogtam a veremben, életemben először teljesen magamra hagyatva. Tizenhat éves
voltam, még fiúnevem volt, és mondhatom, féltem. Reszkettem, és nemcsak a hidegtől. A legközelebbi
emberi lény is sok mérföldnyire volt tőlem, és négy nap, négy éjszaka nagyon hosszú idő. Persze, ha
majd túl leszek rajta, nem leszek többé gyerek, hanem férfi. Akinek már volt látomása. Aki férfinevet
kapott.
A sziú férfiak nem félnek az éhségtől, szomjúságtól, sem a magánytól, és engem mindössze
kilencvenhat óra választott el attól, hogy férfivá váljak. Ez a gondolat megnyugtatott. Kellemes melegen
simult rám a csillagos takaró is, amelybe a vén Mellkas csupasz testemet beburkolta. Nagyanyám keze
munkája volt, erre az alkalomra, első hanbalé- csejá-mra, vagyis első látomáskeresésemre' készítette.
Nagyon szép, steppelt fehér takaró volt, rajta ragyogó színű foltokból kivarrt, hatalmas hajnalcsillag.
Akkora, hogy a takaró anyaga jóformán ki se látszott alóla. Ha Wákhá Tágá, a Nagy Szellem megadja a
látomást és az erőt, sámán leszek, és sok szertartást végzek majd ebbe a takaróba burkolva. Ma már
öregember vagyok, sokszoros nagypapa, de ma is megvan a nagyanyám varrta csillagos takaró.
Kincsként őrzöm; egy napon majd ebben fognak eltemetni.
A sámán egy békepipát is hagyott itt nekem, egy csomag kinikinik- kel — vörös fűz kérgéből
készített dohánnyal - együtt. Ez a pipa még a takarómnál is drágább barátom. Nekünk a pipa a bibliánk.
A fehéreknek templom, pap és orgonazúgás kell ahhoz, hogy megszállja őket az áhítat. Rengeteg
minden elvonja a figyelmüket: ki van még a templomban, vajon a többiek észrevették-e, hogy ők is
eljöttek, a képek a falon, a szentbeszéd, mennyi alamizsnát kellene adni, és egyáltalán hoztak-e
magukkal pénzt. Szerintünk ilyen körülmények között az embernek nem is lehet látomása.
Nekünk indiánoknak elég a pipa, a föld, amelyen ülünk, és felettünk az égbolt. A szellem mindenütt
jelen van. Néha valamilyen állat, tán egy madár, fák vagy dombok formájában mutatkozik meg. Néha a
Badlandsből - a Gonosztájból —, néha egy kőből vagy akár a vízből is szól hozzánk. A békepipa füstje
felszáll, egyenesen a szellemvilágba. Ám ez kétirányú dolog. A füstön, a pipaszáron át erő áramlik
belénk. Ezt az erőt érzed, amint tartod a pipádat; a pipából ez egyenesen az ember testébe árad.
Felmerednek a hajszálai tőle. A pipa korántsem holmi tárgy: a pipa él. Ha szívom, jó érzés tölt el, és ez
segít abban, hogy megszabaduljak a félelmeimtől.
Ahogy ujjaim végigsimították a sima vörös pipakő fejet, mely vörös, mint népem vére, már nem
féltem. Ez a pipa apámé volt, és őelőtte az ő apjáé! Egy napon majd a fiam kapja meg, tőle pedig az
unokáim. Mindaddig, amíg pipánk lesz, lesz sziú nemzet. Ahogyan megfogtam, megtapogattam a pipát,
éreztem a sok használatban csiszolódott simaságát, azt is éreztem, hogy őseim, akik egykor szívták, itt
vannak velem a dombon, itt benn, a látomásveremben. Már nem voltam egyedül.
A pipán kívül egy tökhéjból készült csörgőt is kaptam a sámántól. Negyven apró húscafat volt benne,
nagyanyám vagdosta ki a karjából, borotvával. láttam, ahogyan csinálta. Vállától a könyökéig csordogált
a vér, óvatosan egy zsebkendőre rakosgatta le a bőrdarabkákat, vigyázott, nehogy egy is elvesszen
6
belőlük. Az antropológusok1 esze megállt volna. Képzeld el, egy ilyen ősi szertartás, kőkés helyett
borotvával! Nekem ez mit sem számított. Valaki, akit szeretek, szenved, saját magából, saját testéből
áldoz fel egy részt, hogy nekem imádkozni segítsen, hogy bátorrá tegyen. Hogyan is félhetnék, amikor
ennyien - élők és holtak—segítenek?
Egyvalami mégis nyugtalanított. Sámán akartam lenni, jáwípí, a sziú nemzet ősi szokásait ápoló
javasember. Csakhogy aki sámánnak készül, annak nem egyetemre kell járnia, mint a fehér embernek,
ha orvos akar lenni. Egy-egy idős szentember tudja beavatni a füvek, növények titkaiba, tőle tanulhatja
meg, hogyan végezze a szertartásokat, melyeknél mindennek pontosan a helyén kell lennie, minden
mozdulatnak, minden szónak meghatározott, különleges jelentése van. Mindez megtanulható — mint a
helyesírás, vagy mint az, hogyan kell egy lovat idomítani. De önmagukban ezek a dolgok semmit sem
jelentenek. A látomás és az erő nélkül az egész tanulás mit sem ér. Ettől még nem leszek sámán.
Mi lesz, ha kudarcot vallok, ha nem lesz látomásom? Vagy ha a mennydörgéslényekről vagy arról
álmodom, hogy villám csap a hegybe? Akkor rögtön héjóká lesz belőlem, mindent visszájára fordító,
összevissza csináló ember, szent bohóc. - Tudni fogod, ha megkapod az erőt - így mondta nagybátyám,
Mellkas. - Ha nem kapod meg, nem fogod azt hazudni, hogy megkaptad, nem fogsz úgy tenni, mintha
meglenne. Ez a halálodat jelentené, vagy valakiét, aki közel áll hozzád, akit szeretsz.
Leszállt az éj. Még mindig kicsit bizonytalanul éreztem magam, szédelegtem életem első
gőzfürdőjétől, melyben megtisztultam, mielőtt feljöttem ide a hegyre. Sosem voltam még
izzasztókunyhóban. Ott ültem a méhkas formájú, ívbe hajlított fűzfavesszőkből készült kalibában, amit
pokrócokkal borítottak be, hogy el ne illanjon belőle a hőség. Velem volt a vén Mellkas és három másik
sámán is. Háttal a falnak szorulva igyekeztem minél távolabb húzódni a kunyhó közepén vörösen izzó
kövektől. Amint Mellkas vizet locsolt rájuk, a felsis- tergő fehér gőz beburkolt, tele lett vele a tüdőm.
Azt hittem, megöl a forróság, leégeti a szemhéjamat! Ekkor a gőzsistergés közepette egyszer csak
meghallottam, hogy Mellkas énekel. Akkor mégsem lehet olyan nagy a baj. Nem kiáltottam fel:
„Minden rokonom!" — akkor ugyanis Mellkasnak ki kellett volna nyitnia a kunyhó zárólapját, hogy
hideg levegő jöhessen be-és erre büszke voltam. Hallottam, ahogyan a vén sámán értem imádkozik: -
Ó, szent sziklák, fogadjuk fehér leheleteteket, a gőzt. Az élet lehelete ez. Engedjétek, hogy ez az ifjú
magába szívja. Tegyétek őt erőssé!
A gőzfürdő előkészített a látomáskeresésre. A bőröm most, egy órával később is bizsergett még. De
mintha a fürdőtől üressé vált volna az agyam. Talán így van ez jól, most bőven van hely benne az új
felismeréseknek.
Sötétség borult a hegyre. Tudtam, hogy felkelt hábébiwi, az éjszakai nap, amelyet holdnak nevezünk.
A szűk üregben kuporogva én nem láthattam. Feketeség burkolt be puha bársonylepelként. Úgy
tetszett, az egész külső világtól, még a saját testemtől is elzár. Rákényszerített, hogy a belső hangokra
figyeljek! Őseimre gondoltam, akik előttem kucorogtak itt, a hegyen. Családom sámánja mindig ezt a
helyet választotta ki a meditációra és a látomáskeresésre, amióta csak, úgy kétszáz évvel ezelőtt, átkeltek
a Missourin, hogy a White River, a Fehér-folyó vidékén űzzék a bölényt. Gondolatban megérintettek, a
földön át, melynek támaszkodtam. Ereztem, a testembe szívódnak, ott mocorognak a tudatomban, a
szívemben.
Hangok hatoltak át a sötéten: szél rikkantott, fák susogtak, neszezett a természet, állathangok
hallatszottak, egy bagoly huhogott. Hirtelen nyomasztó érzésem támadt, valami megjelent mellettem.
Egy nagy madár, itt lenn, a szűk üregben. A verem csak akkora volt, hogy egy magamfajta
vékonydongájú gyerek épp hogy elfért benne, a hatalmas madár mégis úgy röpködött körülöttem,
mintha a végtelen égboltot szelné. Rikoltását hol a fülem mellett, hol nagyon-nagyon messziről
hallottam. Éreztem, hogy hátamat, fejemet tollak vagy egy szárny legyinti meg. Az érzés annyira
nyomasztó volt, hogy nem bírtam elviselni. Reszketni kezdtem, testem jéggé dermedt. Megmarkoltam a
tökhéj csörgőt, benne nagyanyám húsának negyven darabkájával. Sok apró kavics is volt a csörgőben,
egy hangyabolyból. A hangyák gyűjtögetik őket. Senki sem tudja, miért. Úgy tartják, a parányi
kövecskékben valamiféle erő rejlik. Megráztam a csörgőt, megnyugtató hangot adott, mint amikor
esőcseppek kopognak a sziklán. Tudtam, beszél hozzám, de nem bírta legyűrni bennem a félelmet.
Másik kezembe a szent pipát fogtam hát, így kezdtem énekszóval imádkozni: — Túkásílá, nagyapaszellem,
segíts! — De ez sem segített. Nem tudom, mi történt velem, de már nem voltam önmagam.
Sírni kezdtem. Síró hangom is idegenül hatott. Mintha egy idősebb emberé lett volna, azt sem tudtam,
kié lehetne ez a különös hang. Régi-régi szavakkal imádkoztam, manapság ezeket a szavakat senki nem
1 Az antropológus kifejezés az amerikai szóhasználatban a néprajzkutatót is jelenti (de a két fogalom nem helyettesíthető egymással).
7
használja. Törölgettem a könnyeimet, de csak ömlöttek tovább. Végül is egyszerűen a fejemre húztam a
takarót, szorosan magam köré tekertem. Még mindig éreztem a madárszárnyak érintését.
Lassan felfogtam, hogy egy hang szól hozzám, mondani akar valamit. Madárrikoltás volt, de
szavamra, valamennyire érteni kezdtem. Néha megtörténik az ilyesmi. Ismertem egy nőt, akinek egy
pillangó szállt a vállára. A pillangó mindenfélét mondott neki. A nőből aztán nagy sámán lett.
Emberi hangot is hallottam, különöset, sipítót, olyat, ami nem eredhet megszokott, élő lénytől. És
hirtelen a madarakkal együtt nagyon magasra kerültem. A hegy a látomásveremmel mindenek fölött
volt. Lenéztem még a csillagokra is, és a hold ott volt, közvetlenül balra tőlem. Úgy látszott, hogy a föld
és a csillagok alattam mozognak. Egy hang azt mondta: - Te itt most feláldozod magad, hogy sámán
lehess. Ha eljön az ideje, sámán leszel. Más sámánokat fogsz tanítani. Mi vagyunk a madáremberek, a
szárnyas lények, a sasok és a baglyok. Nemzet vagyunk, és te a testvérünk leszel. Soha nem fogsz
megölni vagy bántani egyet sem közülünk. Mindig megértesz majd bennünket, ahányszor csak följössz
ide a hegyre, hogy látomást keress. Megtanulod, amit a füvekről és gyökerekről tudni kell, és gyógyítani
fogod az embereket. Semmit sem fogsz kérni tőlük cserébe. Az ember élete rövid. A tiédet tedd
tartalmassá.
Éreztem, hogy a hangok jót akarnak, és lassan elcsitult bennem a félelem. Időérzékem teljesen
megszűnt. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Aludtam, mégis roppant éber voltam. Aztán
megláttam egy alakot magam előtt. A sötétből és a verembe szivárgó, gomolygó ködből bontakozott ki.
Láttam, hogy dédapám az, a mnígówózsúk agg főnöke, Táhcsá Húsdé, Sánta Őz, akit angolul Lame
Deernek hívtak. Melléből, ott, ahol egy fehér katona golyója eltalálta, vér szivárgott. Megértettem:
dédapám azt kívánja, hogy az ő nevét viseljem. Kívánsága kimondhatatlan örömmel töltöttel.
Mi sziúk úgy tartjuk, hogy valahol belül van bennünk valami, ami igazgat bennünket, valami vagy
valaki, mert szinte olyan, mintha egy másik személy lenne. Nághí-nak hívjuk—mások tán léleknek,
szellemnek vagy az ember lényegének nevezik. Se látni, se tapintani, se ízlelni nem lehet, de akkor, ott a
hegyen — csak akkor, egyetlenegyszer - tudtam, hogy ott van bennem. Aztán éreztem, hogy eláraszt az
erő. Képtelen vagyok leírni, hogyan, de teljesen kitöltött. Most már biztosan tudtam, hogy wícsásá
wákhá, szentember leszek. Megint sírni kezdtem, de most a boldogságtól.
Nem tudom, mennyi időt tölthettem ott, azon a hegyen - egy percet vagy egy emberöltőt. Kezet
éreztem a vállamon, valaki gyengéden megrázta. A vén Mellkas volt, értem jött. Azt mondta, négy
napon és négy éjszakán át voltam a látomásveremben, és itt az ideje, hogy lejöjjek a hegyről. El akartam
neki mondani mindent, ami a hanbalécsejá-m alatt történt. Kértem, magyarázza meg a látomásokat.
Azt felelte, hogy a látomásverem megváltoztatott, de hogy hogyan, ezt most még nem tudnám felfogni.
Azt is mondta, hogy nem vagyok többé fiú, hanem immár férfi lettem. Férfi, akinek a neve: Sánta Őz.