Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 11. old )

8/KETTEN EGYTAKARÓBAN Férfiak, nők meg az ő kapcsolataik. Azt mondod, manapság már nem lehet úgy könyvet írni, hogy ne legyen benne jó sok szex. Tőlem mehet. Mindjárt kezdetnek el kell árulnom neked egy nagy titkot. Csak suttogom, nem is merem hangosan kimondani: mi sziúk roppant szemérmesek vagyunk. A fiúk félénkek, a lányok még inkább. Na tessék, nem kifecsegtem! A régi jó időkben a wícsícsálá-khoz, a csinos lányokhoz nagyon nehezen lehetett hozzáférkőzni. Férfi volt a talpán, aki a neki való lányt meglelte, mert a lányok kerülték a fiúk tekintetét, elfödték az arcukat, és az ember nem tudhatta, szép-e, csúf-e vagy milyen a lányka. Ha szóltál hozzájuk, nem válaszoltak. Ha közeledtél hozzájuk, elszaladtak. Valami ebből a félénkségből napjainkra is megmaradt. Szemérem ide vagy oda, mi indiánok nem vagyunk finomkodóan képmutatóak. Már abból, hogy mindenfelé nyolc-, tíz-, tizenkét gyerekes családokkal találkozol, láthatod, hogy mifelénk a népek nem tétlenkednek éjszaka, főleg, ha nincs tévéjük, hogy elvonja a figyelmüket fontosabb dolgokról. Ugyanakkor nem mutogatjuk az érzelmeinket, nem csókolózunk, nem markolásszuk egymás kezét mások jelenlétében. Nemcsak a szerelmesek, még a házaspárok is tartózkodóan viselkednek egymással, ha társaságban vannak. Régen nem volt könnyű egy fiúnak meg egy lánynak találkozni. A családi tipi alkalmatlan volt bizalmas légyottra, a zsályacserjésbe kisurranni pedig kockázatos; ott mindig lapulhatott valaki, késsel a kezében, skalpra lesve. Aki pedig az éjszaka leple alatt kúszott be egy tipibe, tapasztalhatta a mamák egy furcsa szokását: szőrből font kötelet kötöttek a lányuk csípője köré, és átvezették a lába között is. Ez volt a „Tilos!" tábla. Annak a fiúnak, aki a fonal körül idétlenkedett, az asszonyok fölégették a tipijét vagy megölték a lovát. Nagyanyám mesélt egy bizonyos szerről, amit a szanti indián fiúk használtak az ilyen tipibe-kúszásokhoz. Állítólag mindenkit süketté és vakká tett arra, amit a fiú művelt. Ha volt is valaha ilyen szer, réges-rég feledésbe merült. Megvárhatta a fiú a kiszemelt lányt a folyóparton is, hiszen tudta, hogy minden reggel lejön a folyóra egy nagy bőrtömlővel, hogy vizet vigyen a családjának. Ott a parton megismerkedhetett volna vele. Csakhogy ezzel sem ment sokra. Egyikük sem merte a másikat megszólítani. A fiútól legfeljebb annyi telt, hogy nyíllal átlője a tömlőt, s ezzel felhívja magára a lány figyelmét. Nehéz ügy volt. A fiataloknak igazából egyetlen lehetőségük maradt, hogy együtt lehessenek. A lány kiállt a családi tipi elé, kezében egy nagy takaróval. Szerelmese pedig odajött hozzá, és a lány mindkettőjükre ráborította a takarót. Arccal összesimultak alatta, és egymás fülébe suttogtak. Aki látta, hogy ott álldogálnak, mind úgy tett, mintha semmit sem látna, tiszteletben tartották kívánságukat, hogy egyedül szeretnének lenni. Ha a lány csinos volt és népszerű, három-négy fiú is várta, türelmesen sorban állva, hogy ők is a takaró alá kerülhessenek. Kedvesek, ártatlanok voltakezek a régimódi találkák. Amelyik fiú többre vágyott, mint hogy egy takaró alatt odadörgölhesse az orrát a lányéhoz, az valamelyik szarvassámánhoz fordult. Megkérte, készítene neki egy furulyát és adna egy dalt, amellyel elcsavarhatja a lány fejét. A kitátott csőrű madárfejet formázó furulyák egyikében-másikában hatalmas erő rejlett. Ha egy lány meghallotta egy ilyen, szarvasálmodó csinálta furulya szavát, előbújt a tipiből, és ment, ment a furulyaszó után. Tetszett vagy sem, mennie kellett; a varázs nagyon erős volt. Jó pár ilyen szarvasdalt ismerek, régieket és újakat is. Elénekelem neked a kísértet-szeretőről szólót. Élt egyszer nagyon, nagyon rég egy fiatalember, akinek egyetlen nő sem tudott nemet mondani. Egy varázslótól olyan hatalmas erejű szerelmi varázsszert kapott, hogy ha éjnek évadján fújni kezdte furulyáját, a lány egyszeriben felserkent és futott hozzá. Esze hiába intette, maradjon veszteg a tipiben, lábai egyszerűen odavitték. A fiatalember meg olyan fajta volt, aki úgy akarta legyőzni a nőket, akár a harcos az ellenséget. Ütést számlált a lányokon. Egy szép napon a fiatalember nem tért haza a vadászatról. Szülei nap nap után várták, s hogy nem jött, a sámánhoz fordultak. Megkérték, kutatóköveivel keresse meg. A sámán így szólt: - A fiatalembert megölték —, és megmondta nekik, hol lelhetnek rá. Künn a prérin találtak rá - halott volt, mellében mély seb tátongott. Tetemét állványra rakták, és a törzs más helyre költözött. Egy este, amikor éppen a vacsorájukat költötték el, és az emberek élénk beszélgetésbe merültek, a tábor szélén gyászosan vonítani kezdtek a kutyák. Senki nem látott semmit, ami megriaszthatta volna őket. De a baglyok kísértetiesen huhogtak, és a fák susogása különösen hangzott. Az embereket bizonytalan félelem fogta el. Kioltották a tüzeket, és behúzódtak a ti- pikbe. A harcosok hegyezték a fülüket. Tudták, kísértet érkezik. Végül meghallották a fiatalember hangját. Énekelt: — Sírva kóborlok. Azt hittem, én vagyok az egyetlen. Azt hittem, csak nekem volt számtalan szerelmem, csak én kaptam meg sok-sok lányt. Kemény az én büntetésem. Kóbor szellem lettem, 67 vándorlok az idők végezetéig. - Ez után az éjszaka után az emberek még sokszor hallották a dalt. Késő este magányosan hazatérő lányok, kora reggel, még sötétben vízért menő asszonyok fülébe csendült, és szemük előtt szürke takaróba burkolt férfi alakja rajzolódott ki. A fiatalember még kísértetként sem hagyta békén a nőket. Ha el kell válni kedveseinktől, lányaink gyakran énekelnek harcba induló szerelmüknek. Bármilyen kemény ember is, aki ezeket a dalokat hallja, kibuggyan belőle a sírás. Pearl Harbor idején egy lány így énekelt a szeretett fiúnak: — Ha elmész, nyíltan fogok zokogni, mindenki füle hallatára, hogy bizonyítsam, mennyire szeredek. Azon a napon, amikor el kell hagynod engem, senki előtt sem fogom szégyellni, hogy siratlak. Az egész világ láthatja majd a könnyeimet. Hát ne feledd, történjék bármi, én várok rád. Minden újságban olvashatod majd, hogy nyíltan hullattam a könnyeimet érted. — A mi lányaink tudják, hogyan kell szeretni, ha rendszerint túl szemérmesek is hozzá, hogy az érzelmeiket mások előtt kimutassák. Szemérem ide vagy oda, a szex létezett, de a szokások őrködtek fe- lette. A célja természetesen az volt, hogy az emberek megházasodjanak és gyermekeik szülessenek. Törzsünk legöregebb asszonya - olyan öreg, hogy már maga sem tudja, mikor született, keresztény neve sosem volt, az arca, akár a Badlands —, szóval, még ő is azt mondta neked: - Nyolcvan évvel előbb kellett volna fényképezned, amikor szép voltam. — Hanem a huncut fény ma is fellobban még a szemében. Az a fény halhatatlan. A házasságok létrejöttének helyes módja az volt, hogy két család összeült, megbeszélték és eldöntötték a dolgot. A szülők beleegyezése nélkül az ember egyszerűen nem kötött házasságot. A fiúnak az, hogy feleséget szerezzen, néhány jó lovába került, ezzel bizonyította, tiszteli a lányt, és módja lesz jól ellátni a családját. De ha a fiú szegény volt, és egyeden lova sem akadt, számára is volt nálunk megoldás: az „Annyira vágyott utána, hát nekiadtuk" elnevezésű szertartás. Az ilyen házasságok semmiben sem maradtak el a módosabbakétól. Előfordult, hogy egy lány szülei valamelyik híres öreg főnökhöz akarták adni gyermeküket, a lány szíve viszont másért, holmi fiatal senkiért dobogott. Ilyenkor a leányzó megszökött, elkötötte apja egyik lovát, és elnyargalt szíve választottjával. Néhány napot a törzstől távol, egyedül töltöttek, aztán visszatértek, és nekiláttak felépíteni családi fészküket. Namármost, mindenki tisztában volt vele, mi történt, miközben ezek ketten egyedül voltak. Akármilyen nagy hűhót csaptak volna, azon már nem segít. Ami történt, megtörtént. Az ilyen ügyekben mi mindig nagyon megbocsátóak voltunk, sajnáltuk a fiatalokat, az idősebbek sem felejtették el azokat az időket, amikor még őket vette a szájára pletyka. A szülők tudomásul vették az ilyen szökéseket, és ezekből is jó házasságok lettek. Egyre több az olyan fiatal indián pár, akik csak fehér ember módra — templomban vagy csak úgy a házasságkötő hivatalban, ahol az igazolványt megkapták— házasodtak össze, és úgy érzik, valami hiányzik. Csak akkor válnak igazán házastársakká, amikor az ősi indián szertartással egyesítem őket; egyazon takaró borul mindkettőjük vállára, kezük a szent pipát markolja, csuklóikat vörös kendővel kötöm össze. A szertartás, amit elvégzek, roppant ésszerű, semmi hókuszpókusz. Dél-Dakotában láttad, hogyan csinálom, meg egyszer a saját lakásodon is, amikor azt a szép fiatal navahó párt adtam össze. A lakásod alkalmas lett a szertartásra, mert ott volt a bölénykoponya, amit a naptánckor kaptál tőlem, meg azért is, mert nálatok mindig akad harmat- kásafű és kinikinik, egyszóval minden van ott, amire a szertartáshoz szükségem van. Ilyenkor, amikor azt várom, hogy a szellem engem szálljon meg, nem öltök fel'semmiféle cifra ruhát. Leveszem az ingemet. A karom legyen csupasz. A füst gomolyogjon körülöttem, legyintsen meg. Az ilyen szertartás olyan, mint valami álom. Olyan dolgokat érzékelek, amiket egyébként nem fognék fel. Amikor azt a fiatal párt adtam össze, és megérintettem őket, jó szerencsét éreztem, és ez boldoggá tett. Másrészt azok közül, akik jobbra álltak, kettőnek a kézfogása lesújtó volt. Meg fognak betegedni, talán meg is halnak egy-két éven belül. Nem is ismerem őket, de a kézfogásuk balsorsról beszélt. Az ilyesmit csak akkor érzem meg, ha a pipa — a szára és a feje — egyben van, készen arra, hogy a füstöt fogadja. Abban a pillanatban, ahogy a pipát szétszedem, a jó és a rossz előérzetek eltűnnek. Vörös takarót terítettem a navahó fiúra és lányra, megfogták a békepipát, kezüket egy kendővel összekötöttem, elénekeltem fölöttük az ősi imákat. És ezt mondtam nekik: — Mi most itt a fehér ember nagy városában vagyunk. Ahelyett, hogy a földön, mindannyiunk teremtő anyján állnátok, itt vagytok egy nyolcadik emeleti lakásban. Arra kérlek benneteket, hogy miközben a szertartást végzem, tegyetek úgy, mintha odahaza lennétek. Feledjétek el ezt az ócska várost, idézzétek fel egy hegy képét, a föld egy olyan helyéét, amelyhez ragaszkodtok, ahol már éreztétek a szellemek jelenlétét. Képzeljétek, hogy azon a helyen álltok, a világ tetején. A város nem jó hely egy indián szertartáshoz, de a gondolkodásmódunk megfelelővé fogja tenni erre. Felejtsétek el a kinti forgalmat, a lármát, 68 koncentráljatok, fogjátok erősen a pipát, akkor ez a szertartás jó lesz, és a világ négy sarkából, az égből fölöttünk és a földből alattunk velünk lesz a Nagy Szellem áldása. Ugyanígy minden indián, aki most itt van velünk, emlékezzen arra, honnan származik. Emlékezzetek otthon maradt szüleitekre, emlékezzetek a nagyszülőkre, emlékezzetek az átélt keserves napokra, de a szépekre is. Sose szűnjetek meg emlékezni. Adok nektek egy tükröt, egy icipici tükröcskét. Mit láttok benne? Egy indián arcot láttok a tükörben. Mindannyiunk minden öröme, minden szenvedésünk, mindaz, amit tettünk és amit velünk tettek, mindez ott van az arcotokon. Ezért mindenekelőtt tudd, mi vagy - létéért harcoló indián egy kegyetlen, kemény világban. De veletek, fiam és leányom, akik itt álltok a takaró burkában, veletek itt van a szellem, és a Nagy Szellem ad majd néktek egy parányi ajándékot, egy új életet, és csak ha majd ezt az ajándékot megkaptátok, csak akkor válik ez az én szertartásom befejezetté. Fészket raktok, és én imádkozom a Nagy Szellemhez, hogy segítsen benneteket. Most pedig szívjuk el mindannyian együtt a pipát. Hóhécsédu! Ezzel vége volt, azonkívül, hogy mondhatom, a feleséged nagyszerű dolgokat főzött arra a napra, és mindenkinek bőven jutott mindenből. Szertartás után enni kell. Ha a lakodalmon jóízű az étel, senki sem marad éhen, néhány morzsa marad a szellemeknek is — a házasság jól kezdődik. Odahaza, ha indián módra esketek egy fiút meg egy lányt, persze sok minden más is van. Hosszabb beszéd, több sámán, tipi, oltár, nagy térség a szabad ég alatt, énekesek és dobosok, nagy szabadtéri lakoma, ajándékosztó szertartás, és később, amikor besötétedik, mindenki átöltözik a nagy tánchoz. De a szertartásnak mindegy, milyen formaságok között tartják. Csak néhány legfontosabb dolog az, ami számít. A legfontosabb dolog a házasságban a gyermek. Mi sziúk magunk segítettük a világra a gyermekeinket. Nektek, ha azt akarjátok, hogy a szülés jól sikerüljön, egy jó bábát kell keresnetek. Nálunk volt egy vénasszony, aki nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell az újszülöttet a világra segíteni. Egy lovat vagy a ló értékét kapta egy-egy szülésért. Ha ő volt a szülő asszony mellett, a baba mindig egészséges volt, jó természetű, csak ritkán sírt. Az öreg indián asszonynak mindkét keze tele volt munkával. Egy jóságos boszorkány volt. A szülés nálunk mindig nagv eseménynek számított, olyannak, mint a harcosnál az ütésszámlálás. Rendszerint egy botot vertek a földbe, a szülő asszony elé, hogy abba kapaszkodhasson. Nálunk, a szicsanguk törzsében az asszony először felállt, aztán letérdelve hozta a világra a gyermeket, közben a botot markolászva felguggolt, nekifeszítette magát; aztán megint felállt, és úgy várta meg, hogy kicsússzon a méhlepény és a burok. A szülés segítésére egész csomó szerünk van, de ezekről majd akkor mesélek, amikor a füvekről és gyógyításról lesz szó. Az öregasszonyok egyike-másika övet is használt hozzá, hogy a szülő asszonynak segítsen a gyereket kipréselni, meghúzták a hasán, nyomták, gyömöszölték. Szülés után is jót tett az asszonynak, ha az altestén szarvasbőr övet viselt. Az újszülöttet tiszta őzbőrdarabra fektették, és lemosták meleg vízzel, amiben előzőleg a wácsághá nevű füvet áztatták. A baba köldökét porrá tört pöfeteggombával fertőtlenítették és elkötötték. Pelenka gyanánt egy gyékényféle növény nedvszívó leveleit használták. Mielőtt a gyermek a világra jött, valamelyik nagyanyja mindig készített két kis figurát, amelyek teknősbékát vagy gyíkot formáztak. A gyík — manidúgálá — apró őrszellem. Szinte a semmin is megél. Folyadékigényéhez elég a föld nedvessége. Nagyon gyors állat, nehéz megölni. Ha levágod a fél lábát vagy a farkát, az aprócska lény újat növeszt. Nagyon szívós a teknősbéka is. Ezek a kis állatok a testi erő és a hosszú élet szimbólumai, ezért őket választják, hogy megóvják az újszülöttet a gonosz szellemektől. A gyík- és teknőcbábuk tenyérnyi nagyságúak. Ozbőrből készítik és gyönggyel varrják ki őket. Az egyik remek kis munkába belevarrják a köldökzsinórt; a másikat fűvel tömik ki. Az utóbbival teszik lóvá a gonosz szellemeket, elterelik a figyelmüket az igazi figuráról. Azt, amelyikben a köldökzsinór rejlett, hozzávarrták a baba bölcsőjéhez, és később, amikor a gyermek járni kezdett, a ruháihoz. Amikor a gyermek ötéves lett, az anyja őrizte tovább. A kismama rendszerint kapott egy sűrűn gyöngyözött, szép bölcsőt a nagynénjétől. A bölcsők a gyöngyöktől nagyon súlyosak voltak. Ha a fiatal anyának több apai nagynénje is volt, több bölcsőt is kaphatott. Ma már kevés ilyen bölcsőnk maradt, a múzeumok ugyanis szép pénzeket fizetnek értük. Három-négyszáz dollárt is adnak. Mindig remélem, hogy az általam összeadott párok valamelyikének ikrei születnek. Nagyon örülnék neki. Tudod, a szeretet olyasmi, ami nem múlik el a halállal. A szeretet hatalmas erő. A nághí, a lélek barangol, kószál. Ha két ember nagyon szerette egymást, ikrekként visszatérnek. Mivel nagy volt bennük a szeretet egymás iránt, tétován keresik egymást, és a Nagy Szellemnek megesik a szíve rajtuk, újra életre hívja őket. Az árva kis kósza lelkek visszatérnek - ikrekként, hármas ikrekként, nemcsak 69 szerelmesek, de testvérek, akik különösen erősen ragaszkodtak egymáshoz, szintén visszatérhetnek ilyen módon. Az újjászületettek magukkal hozzák régi emlékeiket is. Ismertem közülük egyet, angolul úgy hívták: Somebody — Valaki —, aki sok mindenre emlékezett abból, ami előző életében, kétszáz évvel előbb történt vele. Voltak olyan szülők, akiknek meghalt a gyermekük, pedig mindennél és mindenkinél jobban szerették, és ezért meg akarták tartani maguknak a gyermek lelkét, azt akarták, hogy „az övék legyen a hazajáró lélek". Megtartották a gyermek egy hajtincsét egy éven át, azután nagy lélekmegőrző szertartást rendeztek. Szellem-tipit építettek, és szellem-tálat helyeztek el benne, megrakták ennivalóval a kis lélek számára. Erre a napra már előzőleg összegyűjtöttek mindenfélét, amit most ajándékként szétosztottak. Mindenüket odaadták, az utolsó ingüket is, nem úgy, ahogy a fehér ember érti, képletesen, hanem valóban. Az ilyesféle nagy ajándékosztás gyakran úgy fejeződött be, hogy a szülők a rajtuk levő ruhákat is elajándékozták. Addig adtak, amíg már fájt, hogy semmijük sem maradt, amit még elajándékozhattak volna. Az indián házasságok legtöbbje tartósabb a fehérekénél, mert bennünk nagyon nagy a felelősségérzet a gyerekekért. Mind a férj, mind a feleség egész családja szinte egymással versengve kényezteti a kicsinyeket. Az ilyesmi aztán összetartja az embereket. De mi is ismerjük a válást. Egy férfi, ha az asszonya nem volt jó feleség, minden holmijával együtt visszaküldhette a családjához. Még szertartást is rendezhetett hozzá, úgy hívták: wíhbéja, „eldobja-az-asszonyát". Ha a feleség lusta volt, vagy kikezdett egy másik férfival, a férj maga köré gyűjtötte a katonai társaságának tagjait, eljárt egy táncot, aztán egy bizonyos pálcát hajított a harcosok közé, miközben azt kiáltotta: - Akinek ez az asszony kell, jöjjön és vigye. Nekem nem kell többé. Hanem ehhez az kellett, hogy a férjnek rohadt nagy oka legyen rá, mert ha nem így volt, nemcsak az ő neve, hanem még az utódaié is megsínylette. Hogy mit rendezett akkor az asszony! Az igazságtalanul eldobott feleség a nyúzókésével támadt rá és összevagdalta, vagy ami még rosszabb, lopva odaosont a legjobb lovához, és elvágta a térdinait. De a válásra nem csupán az egyik házastársnak volt lehetősége. A feleség is elválhatott a férjétől, egyszerűen csak ki kellett szórnia a férfi összes holmiját a tipiből. A férj tudta, mit jelent ez: takarodj, meg ne lássalak itt többet. Ha arra fordul a szó, amit ti az élet tényeinek neveztek, mi mindig roppant egyenesen beszélünk, nem mondunk a gyerekeknek mindenféle gólyameséket, és nem fogjuk suttogóra a hangunkat, ha csiklandós történetet mesélünk. De messzemenően tiszteljük mindenkinek a magánéletét, és csak azt vesszük észre, amit kell. Ez nagyon fontos, hiszen magánéletet kell teremtenünk magunknak ott, ahol ez tulajdonképpen nem létezik. Egy tipiben, ahol ott aludt az egész család, vagy manapság, amikor gyakran sokadmagunkkal lakunk egy szobában, az ember megtanulja, hogyan óvhatja meg a saját magánéletét és a körülötte élő többi emberét is. Nem foglalkozik mások dolgaival. Sohasem hallasz suttogást, nyögést, testek ütötte zajt, és mégis tudod, apa és anya most ölelik egymást, hiszen élő bizonyítékul évente érkezik egy- egy öcséd vagy húgod. Mi indiánok megtanultuk, hogy úgy szeretkezzünk, mint a tarajos sülök — rendkívül óvatosan. Nem mintha bármit is titkolni akarnánk, hanem mivel nem akarjuk az érzelmeinket mutogatni, zavarni velük másokat, terhelni őket a dolgainkkal. Külön szavunk van a szemérmességre az ilyen ügyekben: wísdélgijá. Azt jelenti, hogy szégyenlősek vagyunk a más nembeli hozzátartozóinkkal szemben. Bizonyos kapcsolatokat sosem nevezünk a nevükön, óvakodunk attól, hogy szembekerüljünk velük, vagy közvetlenül kelljen hozzájuk beszélnünk. Mindez persze nem azért van, mintha szégyellnénk a nemi aktust, hanem az attól való aggodalmunk miatt, amit ti vérfertőzésnek hívtok. Nálunk ez a leggonoszabb dolognak számított, olyan szörnyűnek, hogy meg csak gondolni se akartunk rá, hallani se akartunk róla. Ezért a sógornőjével incselkedhetett az ember, játékosan ugrathatta, pajzán tréfákat mesélhetett neki, és ő mindezt viszonozhatta is. Ha netán félreléptél vele - hát abból nagy hűhó kavarodhatott, ha férjes asszony volt, a férje kemény verekedésre hívott ki, mindezt azonban nem kellett különösebben szégyellni, nem volt benne semmi természetellenes. Egyszerűen illetlenség volt. Egészen más volt a helyzet, ha a férfi egy vérrokonáről volt szó, lánytestvéréről vagy unokahúgáról. Nekik tilos volt egyenesen a szemükbe nézni, viháncolni velük, akár csak megérinteni is őket. És egy lánynak nagyon tartózkodónak kellett lennie a fivéreivel vagy az unokatestvéreivel. A vőt és az anyóst vagy a menyet és az apóst pedig mintha kőfal zárta volna el egymástól. Egyszerűen nem érintkeznek egymással. Azért van ez így, mert az ember a házastársa szüleire úgy tekint, mintha a saját szülei volnának. Kikezdeni az anyósoddal annyit jelentene, mint a saját anyáddal aludni; még elgondolni is képtelenség. Hallottam egy fiatalemberről, aki nagyon jó barátságban volt egy idős asszonnyal. Gyakran bebenézett hozzá egy kis beszélgetésre, az asszony meg jó falatokkal kedveskedett neki. Történt aztán, 70 hogy a fiatalember és az idős asszony lánya egymásba szerettek. Úgy éltek együtt, mint a férj és feleség, és gyermekeik születtek, de a fiú nem házasodott össze a lánnyal, mert akkor az öregasszony, akit a fiú oly nagyon szeretett, az anyósa lett volna. És akkor nem lehettek volna többé barátok. Meglehetősen nehéz feladat az embernek az anyósával egyáltalán nem érintkezni. Ha például együvé kerülnek egy szobában, a vő az egyik sarokba húzódik, azt anyós a másikba, minél távolabb egymástól, és mindketten kényelmetlenül érzik magukat. A vő éhes és magában motyog, de eléggé hangosan ahhoz, hogy az anyós is meghallja: — De szeretném, ha valaki főzne nekem valami ennivalót. — Érted, a fiú nem szól az anyósához, csupán hangosan gondolkozik. Az anyós viszont hirtelen támadt ötlettel feltesz egy fazekat az ócska kis tűzhelyre. O is magában beszél: - Ezek a lusta ezmegazok; ma senki sem aprított nekem fát. De jó lenne, ha valaki aprítana. - Hát a fiatalember meg pont most a fejébe veszi, hogy kimegy ő, és nekiáll fát vágni. így értenek szót. Az én apám nagyon régimódi ember volt. Soha egyetlen szót sem szólt az anyósához. Ha mondani akart valamit, a feleségével közölte, az meg továbbította az anyjának. A szexszel kapcsolatos hiedelmeink közül sajátságos az, ahogyan a menstruáló asszonyokat kezeljük. A dolog neve nálunk tsnádi - egyedüllakás. Hajdanában a lánynak négy napon át magára kellett maradnia egy kis kunyhóban, s az anyja vitt neki közbe-közbe ennivalót. A havivérzést nem tekintettük tisztátalan dolognak, vagy olyasminek, amit szégyellni kellene. Éppen ellenkezőleg, amikor egy fiatal lánynak megjött az első vérzése, a szülei ezt szent eseménynek tekintették, amely a lányukat nővé tette. Az első ísnádi után nagy lakomát tartottak a lányuk tiszteletére, mindenkit meghívtak rá, és ajándékosztó szertartást rendeztek. De úgy tartottuk, hogy a menstruáció különös erőt rejt, és ez az erő bizonyos körülmények között bajt hozhat. Egyes esetekben a lányra, máskor valaki másra. Ha egy lány a havivérzés idején bizonyos állatok bőrének cserzésével foglalkozik, csúf kelései támadhatnak. A nőknek egy csomó dologtól távol kell tartaniuk magukat ilyenkor, csakúgy, mint a férfiaknak a nemi közösüléstől négy nappal látomáskeresés vagy valamely más vallási szertartás előtt. A menstruáló asszonynak nem szabad megközelítenie a sámán szent dolgait, és nem vehet részt semmilyen szertartáson. Manapság a fiatal indián nők már nem vonulnak vissza a havivérzésük idején, de ma is nagyon ügyelnek rá, hogy a bennük rejlő erő ne kerüljön összeütközésbe a sámán erejével. Mindkettőjükre bajt hozhatna. Mi úgy gondoljuk, hogy ha egy asszony testében két apróság növekszik, ha ikreket vár, néha előfordul, hogy ahelyett, hogy két gyermek születne, az asszony méhében eggyé olvadnak, félig férfi, félig női lénnyé. Az ilyen embert mi úgy hívjuk: wígdé. Előfordul, hogy her- mafrodita, mind férfi, mind női nemi szervei vannak. Régen a wígdé-k női ruhában jártak, főzéssel és gyöngyhímzéssel foglalatoskodtak. Úgy viselkedtek, mint az indián asszonyok, nem harcoltak. Mi minden embert olyannak fogadunk el, amilyenné a természet vagy a saját álmai formálták. Olyannak, amilyen lenni kíván. Az ő dolga. Ezzel együtt egyeden apa sem örül neki, ha a fia egy wígdé tanyája körül forgolódik, és szól neki, hogy ne tegye. Jó emberek vannak a wígdé-k között, és birtokában vannak bizonyos erőknek. Tudtommal soha egyetlen fehér ember sem készített még interjút wígdé-vel. Azért mentünk el abba a mulatóba, ahol, tudtam, találkozhatunk egyikükkel. Gondolom, azt sem igen tudtad eldönteni, férfi-e vagy nő, akivel beszélgetek. Nohát, az első, amit ez a wígdé kérdezett tőlem, az volt: — Fizetsz egy italt? - Mondtam neki, annyit ihat, amennyit akar, ha őszintén elmondja, mi az igazság a wígdé-k körül. Beszélni kezdett. Szerinte ha a természet olyasmivel sújtja az embert, amitől más lesz, mint a többiek, felruházza bizonyos erővel is. Azt mondta, hogy a wígdé-knek jóserejük van, ő maga például előre meg tudja mondani, milyen idő lesz. A mi törzsünkben azt szokás kérni a wígdé-ktől, hogy az újszülött gyermekeknek ők adjanak titkos nevet. Leggyakrabban fiúgyermekek számára kérnek ilyet, de előfordul az is, hogy lánynak adnak. Ida példának okáért kapott ilyen titkos nevet. A wígdé adta névről azt tartják, hogy viselőjének szerencsét és hosszú életet hoz. Hajdanában legkevesebb egy jó lovat ért meg. A wígdé elmondta nekem, hogy a titkos nevek nagyon sikamlósak, pajzánok, szókimondók. Kívülállónak nem szabad megtudnia a titkos nevet; ugratná vele a viselőjét. Akinek wígdé-neve van, abból híres ember válhat. Ülő Bikának, Black Elknek, vagyis Fekete Szarvasnak, de még Fékevesztett Lónak is volt titkos wígdé-neve, amit csak nagyon kevesen ismertek. A mulatóbeli wígdé néha jövendőmondással is foglalkozik. Egy asszonynak azt jósolta, hogy nyolcvan évig fog élni, és egy pár finom mokasszint kapott tőle a jóslatért. Bizonyos betegségeket gyógyít is, és olyan füveket használ, amiket csak a wígdé-k ismernek. Szóval, ez a férfi-nő azt is mesélte nekem, hogy régen a wígdé-k nővéremnek szólították egymást, és volt egy hegy, mindannyiukat oda temették. Megkérdeztem, hogy ha majd meghal, ha majd délre költözik, ott, a 71 szellembirodalomban vajon mi lesz, férfi-e vagy nő. Azt felelte, mindkettő. Hosszú beszélgetés volt, két üveg bornyi ideig tartott. Az antropológusok állandóan faggatnak bennünket, szörnyen érdekli őket Indián úr szerelmi élete. Hosszú-hosszú éveken át az a szöveg járta: „Ki ölte meg Custert?" Most így hangzik: „A bennszülöttek szexuális szokásai." Egy középkorú, fehér antropológus hölgy odáig ment, hogy arra kért egy indiánt, ugyan vetkőzzék pucérra és másszon rá. De kikötötte, hogy az indián hagyja a fején a fejdíszét, és gondoskodott róla, hogy legyenek, akik az egészet végigfényképezik. Gondolom, mindezt a tudomány érdekében akarta volna. Csakhogy az indián mély tisztelettel visszautasította. Vannak, akik ragyogóan szórakoznak az ilyesfajta antropológusokkal, vad történeteket mesélnek be nekik, csúfot űznek belőlük. Valahogy így: Az antropológus: — Milyen az ön szerelmi élete? Az indián:—Kitűnő. És az öné? Az antropológus: - Szereti a változatosságot? Az indián:—Nem. Húsz éve egyfolytában mentősofőr vagyok. Az antropológus: — Van a szervére valamiféle tabu? Az indián: - Az egyetlen szerv a környéken a falu rendőre. Nagyon lelkiismeretesen vigyáz ránk. Vannak köztünk egypáran, akik nagyon értik ezt a mókát. Ismerek egy vidám fickót, aki egy lánnyal járt, és el akarta venni feleségül. Azt mondták nekik, hogy előbb vérvizsgálatot kell csináltatniuk. Meg is próbálták a vizsgálatot megcsináltatni, de mindig közbejött valami. Hol az autó makacsolta meg magát, hol kifogyott belőle a benzin, hol szakadt a hó. Végül egy szép nap minden stimmelt. A kocsi nagyszerűen futott, és az időjárás csodás volt. A fiú a szüleit is elvitte az útra, hadd kocsikázzanak egyet. Amikor odaértek a rendelőbe, kiderült, hogy a doktort sürgős esethez hívták. Azt mondták nekik, jöjjenek vissza másnap. Megszálltak valahol, és a vidám fiatalember igen kellemesen töltötte az éjszakát a lánnyal. Reggelre már esze ágában sem volt, hogy esküvőt tartson. De nem akart csalódást okozni a szüleinek, akik eljöttek vele a hosszú útra. Így hát a legragyogóbb mosolyával közölte velük: - Ugye, amikor ti összeházasodtatok, még nem volt ez a vérvizsgálat? De hát akkor ti nem is vagytok igazi házasok! Na nem baj, segítek én ezen a bajon. - Ezzel visszasétáltak az orvoshoz, és a fiú szülei megkapták a vérvizsgálat eredményét. Néhány éve valami dolgom volt a felügyelő irodájában. Egyszer csak nyílik az ajtó, és beviharzik egy testes nőszemély, maga előtt meg egy férfit taszigál, akinek hatalmas toll lengedez a sapkájába tűzve. Az asszonyságból indián nyelven ömlött a mosdatlan szózuhatag: - Ez a pasas nem jó. Két hete összeházasodtunk, és ez itt azóta egyfolytában szeretkezni akar velem. Egyszerűen belepusztulok. Csináljanak valamit, hogy abbahagyja. — A férj egy kukkot se szól, csak pislog álmosan. A fiatal felügyelő épp akkor került hozzánk, és ez volt az első esete. Nekem kellett vállalnom a tolmács szerepét. Az asszonyból dőlt a panasz; csak mondta, mondta. - Szörnyű bajban vagyok. Ennek a vén kecskének semmi se elég. Egy szemhunyást nem lehet aludni tőle. Szólalj már meg, felügyelő! — A felügyelő elvörösödött. Nekikezdett megmagyarázni: — Mi fehér emberek ezt úgy hívjuk: mézeshetek. Nagyszerű dolognak tartjuk. Magának is boldognak kellene lennie. A férjének házastársi jogai vannak. Próbálja megérteni. — Miközben mindezt tolmácsolom, pukkadozom a visszafojtott nevetéstől. Lefordítom a „mézeshetek" szót, de hát indián nyelven az égvilágon semmit se mond. Az asszony ettől jön csak dühbe igazán. - Méz? És miféle hét? Mi közöm nekem ehhez a hülyeséghez? Ennek a fehérnek elment az esze! — A felügyelő egyre vörösebb lett. — Mé-zes-he-tek, mé-zes- he-tek - ismételgette a szót angolul. Én meg azt mondtam a nőnek indián nyelven: - A fehérek mind így csinálják a házasság elején—újra és újra nekirugaszkodnak, szünet nélkül. Ezt jelenti ez a mézeshetek. Bele kell nyugodnod. — Az asszony sötéten meredt a felügyelőre, és így szólt: - Te leszel az oka, ha időnek előtte elpatkolok. - Aztán kilökte a férjét az ajtón. — Oké, öregfiú, gyerünk, aztán táwítá, táwítú, táwítú, amíg csak bele nem döglünk. — Nektek is van szavatok arra, hogy táwítú, csak a ti szavatok rövidebb. Tudod, nekünk itt nincsenek nagy szexproblémáink. A régieknek talán lehetett, azoknak, akiknek sok feleségük volt. A húszas években egyszer megkérdeztem egy öregembert, aki egyszerre hat nejjel élt: - Hogy bírsz velük? — Elárulta a titkot. Azt mondta: — Nem kivételezhetsz egyikkel sem. Lehet, hogy az első számú feleséged öreg és ráncos, a hatos számú pedig fiatal és kívánatos, neked azonban mindegyikükkel egyformán jól kell bánnod. Arra kell törekedned, hogy mind jól érezze magát, foglalkozni kell velük, egyikkel a másik után. Hanem az idősebbekkel semmi „dugás", azt annak a kis fiatal igényesnek kell tartogatni. Amikor én kisfiú voltam, még volt egy öregember, aki nem csinált titkot abból, hogy két felesége van. Egy nap elmentek hozzá a misszionáriusok, és azt mondták neki: - Főnök, téged az egész törzs tisztel; 72 de ezzel a két feleségeddel nagyon rossz példát adsz nekik. Szólj valamelyiküknek, hogy menjen el. - A vénember szúrósan nézett a misszionáriusokra, és csak ennyit válaszolt: — Szólj neki magad! - A dolog ennyiben maradt. Hát a szex és a sámán? Nos, ahogyan azt már említettem, a sámánt nem azért fizetik, hogy jó ember legyen; azért fizetnek neki, mert megvan benne az erő. A sámánnak szinte mindent ki kell fürkésznie az élet és a szex összefüggéseiről. Ez a lényegek lényege, no és persze a sámán a gyógyító munkájában is állandóan találkozik a szexszel. Egy sámán, egykor a saját tanítványom, mesélte, hogy egy nimfomániás esetet egy bizonyos gyógynövénnyel kikúrált. Hát ha az a beteg szenvedett a furcsa kórtól, akkor rendben van, de egy vidám fehérmájút ugyan minek gyógyítani? Van egy gyógyszer, ha azt egy asszonynak beadom, nem fog gyereket szülni. Ez egy növény, amivel a sámán minden kellemetlen következmény nélkül úgy kipucolja az asszony méhét, mint a fehér ember beleit a ricinusolaj. De ez nem jelenti azt, hogy segíteni akarnánk a nőknek abban, hogy ne legyen gyerekük. Én az orvoslási tudományomat csak jóra használhatom. Itt a rezervátumban folyton akadnak, akik ezt a növényt kérik tőlem, de nem adom ki a kezemből, pénzért nem kapható; ennek így kell lennie. Ha a szellemtől megtudom, hogy ennek vagy annak az asszonynak jobb lesz nem szülnie, vagy ha azt tudom, hogy a születendő gyermek nyomorék vagy gyengeelméjű lenne, akkor, csakis ilyen esetekben használom ezt az úgynevezett ka- parógyógy szert. Hogy mi a véleményem a születésszabályozásról? Sokat gondolkoztam rajta, és sokak véleményét kértem ki. Legalább tíz személyes jó barátomat megkérdeztem, kilenc közülük azt felelte: — Nem jó dolog. — A tizedik szerint jó a születésszabályozás, csakhogy ő iszákos, alkoholista. Tudod, bennünket nem túlzottan fenyeget túlszaporodás. Hosszú-hosszú éveken át csak a halott indián volt jó indián, a tetemek Wounded Knee-nél, a Sand Creek-i öldöklés, Washita, az asszonyok és gyermekek lemészárlása, az egész törzseket kiirtó kanyaró- és himlőjárványok — véleményem szerint az indiánok százszorosan túlteljesítettek minden tőlük elvárható születésszabályozást. A mi fajtánk problémája a fennmaradás. A túlnépesedés-azon csak aggódjatokti. Létezik olyan bűbáj, amellyel el lehet érni, hogy egy lány beleszeressen egy bizonyos férfiba. Szét tudnék zilálni házasságokat is, megtehetném, hogy a férj otthagyja a feleségét, vagy fordítva, hogy a nő hagyja el a férjét. A boszorkánymesterség jó pénzt hoz, de én az ilyesmit meghagyom a rontással foglalkozóknak. Soha nem tennék ilyet. Felmehetnék a hegyek közé, gyűjthetnék egy bizonyos növényt, amelynek apró magvai kis gömböcskéket alkotnak, és úgy hatnak, mint a spanyollégy. Ha két ilyen apró magocskát beleteszel egy lány italába vagy ha rápottyantod a szendvicsére, pillanatok alatt tíz körömmel esik neked és harapdál, ahol ér - mégpedig nagyon kellemes formában. Fiúkra ugyanígy hat. Idős emberek egyszeriben nagyon- nagyon fiatalok lesznek tőle. De ezt a titkot is megtartom magamnak. Na jó, egyszer, talán majd ha te is meg a feleséged is töpörödött vénségek lesztek, szerzek vele nektek egy kis örömteli meglepetést. 73