Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 13. old )

10 / INÍPI - A NAGYAPA LEHELETE A szent dolgokkal kapcsolatosan először az inípi-ről, a gőzfürdőről fogok neked beszélni. Azért teszek így, mert mielőtt bármelyik szertartásunkhoz hozzáfognánk, előbb mindig megtisztulunk az izzasztókunyhóban. Akár naptáncra, akár látomáskeresésre készülünk, első az irrípi. Lehetséges, hogy az inípi volt a legelső szertartásunk, a többi mind későbbi eredetű. Van egy régi történet, amely sokunkkal elhiteti, hogy így igaz. A történet Ijá Hógsíról, a Kőfiúról szól. Volt egyszer egy fiatal lány, akinek öt bátyja volt. Mindannyian együtt éltek. A lány főzött a fiúkra, kikészítette az állatbőröket és takarót meg ruhát csinált nekik, télen-nyáron velük maradt. Az öt fivér nap nap után elment vadászni. Szorgalmasan űzték a vadat. Ha a vidéken már nem akadt zsákmány, máshol verték fel a tipijüket. Egy szép nap egy patakhoz értek, szűk vízmosásban csörgedezett. A hely különös, bizonytalan érzéssel töltötte el őket, de nem tudták okát adni. A fivérek reggel vadászni indultak, mindegyik a maga útján, külön- külön, de amikor leszállt az éj, csak négyen tértek haza. Nem tudták, mi történhetett azzal a testvérükkel, aki nem jött vissza. A következő napon négy testvér vágott neki a vadászösvénynek, de csak hárman jöttek meg. Most már féltek, de ha enni akartak, vadászni kellett. Ahányszor elindultak a vadászatra, mindig eggyel kevesebben kerültek vissza. Így aztán a lány magára maradt. Nem tudta, mihez fogjon. Senkije sem volt már, aki ennivalót hozzon neki, aki megvédje. Azt sem tudta, hogyan imádkozhatna a szellemekhez segítségért, mert ez nagyon régen történt, amikor az emberek még nem ismertek semmiféle szertartást, illetve a vallásgyakorlásnak semmiféle módját. Még nem táncoltak, és pipájuk sem volt. A lány nem akart egyedül tovább élni. Felment egy domb tetejére, és ott sírdogált. Felkapott egy jó nagy darab kerek követ és lenyelte, gondolván: „Ettől biztosan meghalok." Alighogy lenyelte a követ, béke töltötte el. Ivott egy kis vizet, és a kő hirtelen mocorogni kezdett benne. Ettől boldogító érzés töltötte el. Terhes volt, noha nem tudta, mit jelent gyermeket szülni. Négy nap múlva egy fiúnak adott életet. A Kőfíú, Ijá Hógsí, gyorsan nőtt. Egy hét alatt annyit, mint mások egy év alatt. Anyja megtiltotta neki, hogy elkószáljon, nem akarta, hogy őt is elveszítse, akár a bátyjait. Növényeken, gyökereken éltek. Egy napon Kőfíú íjat és nyilat csinált magának. Fogott egy éles követ, villás ágba csíptette, és rákötözte a nyilára. Ez volt az első kőhegyű nyíl. Addig a vadászok csak kihegyezett, tűzben megedzett végű veszszőket használtak. Amikor Kőfíú anyja meglátta az íjat és a nyilat, csendesen sírni kezdett. A fiú megkérdezte: - Miért sírsz? - Anyja azt felelte: - Nem szeretem ezeket a dolgokat, mert most te is elmész majd vadászni, és te sem térsz vissza soha többé - és elmesélte a fiúnak, hogyan tűnt el öt nagybátyja. A fiú erre így szólt: - Készíts nekem egy pár mokasszint és valami ennivalót, el kell mennem, hogy megtaláljam őket. - Anyja zokogva kérdezte: - De ha nem térsz vissza, mi lesz velem? — A fiú rámosolygott: - Visszajövök, a nagybátyáimmal együtt. Másnap kora hajnalban elindult. Este volt már, amikor füstöt szimatolt. Elindult arrafelé, amerről a füstöt érezte, és egy tipire talált. A tipi előtt hatalmas, rusnya vénasszony üldögélt. Mellette, a tipi oldalához támasztva, öt nagy bugyor állt. A vénasszony meghívta Kőfiút, hogy maradjon nála, és hússal kínálta. Amikor besötétedett, Kőfíú le akart feküdni aludni, de az öregasszony így szólt: - Fáj a hátam. Szeretném, ha megdögönyöznéd, vagy még jobb lenne, ha megtaposnád. Attól jobban érezném magam. — Kőfíú fel-le járkált az óriásasszony hátán, s hát ahogy ott járkált, érezte, hogy a hatalmas gerincből valami hegyes áll ki, olyan, mint egy szigony. „Ez az", mondta magában Kőfíú, „ezzel ölte meg a bátyáimat". Azzal ugrott egy nagyot, magasra, és visszaestében eltörte az öregasszony nyakát. Nagy tüzet rakott, beledobta a vén boszorkát, és hamuvá égette. Aztán az öt bugyorra pillantott, és azt gondolta: „Lehet, hogy ezekben rejlik a nagybátyáim teste?" Erezte a szellemek jelenlétét, hallotta hangjukat. Azt mondták neki, építsen fűzfavesszőkből kunyhót, takarja be bőrökkel, s abban rakja le kör alakban az öt bugyrot, a kunyhó közepére hozzon a tűzből vörösen izzó köveket, állatbőr tömlőből pedig öntsön rájuk vizet. Kőfiú köszönetet mondott a szikladaraboknak. így szólt hozzájuk: — Ti hoztatok ide. - Gondosan letakarta a kunyhót, hogy a meleg sehol se tudjon elillanni. A kunyhó belsejében sötét volt. Kőfiú úgy látta, valami mozog ott bent. A lelkek tértek vissza a bugyrokba. Amikor negyedszer öntött vizet a szikladarabokra, nagybátyái életre keltek. Beszélni, énekelni kezdtek. Kőfiú azt mondta nekik: - A sziklák mentettek meg engem, és most titeket is. És mostantól fogva ez az izzasztókunyhó szent lesz a számunkra. Egészséget ad nekünk, és megtisztít bennünket. — Ez volt az első inípi. 84 A történet támpontot ad arra, milyen nagyon régi dolog a gőzfürdő, és hogy a sok szertartásunk közül ez volt az első. A kövek szentségéről beszél nekünk, amelyeket mindenekelőtt tiszteltünk. A gőzfürdő lehet nagyobb szertartás bevezető része, de önmagában is szent rítus. Nem is lehetne olyan sziú család, amelynek nincsen saját izzasztókunyhója. Az izzasztókunyhónak már az építésében van valami magasztos és felemelő. Ha két ellenséges érzelmű ember együtt vesz részt egy ilyen apró, méhkas formájú kunyhó készítésében, elfelejtik régi gyűlölködésüket. Eltűnik az irigység, a féltékenység. A két ember kacag és ugratja egymást; jól mulatnak régebbi verekedéseiken. Az építéshez úgy kezd hozzá az ember, hogy nekilát megfelelő szikladarabokat keresni. A prérin és a dombok között találhatók. Az ilyen kő megszilárdult föld, tömör, jelentéktelen a külseje. Nem fénylik, nem csillog. Szilárd és kemény, nem morzsolódik, nem pattan szét, nem sebzi meg az embereket az izzasztókunyhóban, ahol vörösen izzik majd. Madárkőnek — zídgálá wagsú — is hívják őket, mert „gyöngyhímzés" látható rajtuk. Ha gondosan megvizsgálja az ember, finom mintázást, erezést talál, zöldet, mintha mohosak lennének. De nem soká tart, körülbelül négy nap múlva a mintázat elhalványul és eltűnik. Egyesek szerint ezek valamiféle madár nyomai a kövön. Megláthatod bennük a jövődet. Hallottam egyszer egy öregembert, amint azt mondta: - Egy folyót látok, és egy leszakadt hidat. A víz kezdi ellepni. Árvíz lesz. -És úgy is történt. A szikladarabok mellett még tüzelőfát szed az ember a gőzfürdőhöz. Ciak amerikai nyárfa lehet, mert az a legszentebb fánk. Az ember lemegy a patakhoz, és vág tizenkét fehér fűzfaágat. A héjukat lehántjuk, és kör alakban leszúrjuk őket a földbe. Hajlékonyak. Méhkast formálunk belőlük, és így összekötjük őket. A felső végük négyzet alakban fut ki, ez képviseli a világegyetemet, a négy égtájat. Van úgy, hogy tizenhat ágat használunk. Ezek alkotják a kunyhó vázát. Olyanok, akár népünk csontjai. Beborítjuk őket. Régen bölénybőrök kerültek rájuk; manapság vízhatlan vászon, takarók, paplanok borítják őket. A naptánchoz készített izzasztókunyhóhoz a legjobb, legszebb mintákkal kivarrt takaróinkat vesszük elő. A kész izzasztókunyhó körülbelül az ember bordáiig ér. Az izzasztókunyhó kicsiny, de azoknak, akik tenne kuporognak, megtestesíti az egész világegyetemet. Minden élőlény szelleme ott van benne. Mi hiszünk ebben. A föld, amin ülünk, a nagyanyánk; minden élet belőle származik. A kunyhó közepén körkörös mélyedést ásunk ki, oda kerülnek majd a kövek. Ásás közben a Nagy Szellemhez imádkozunk. Az ő ereje ott lesz a kis gödörben, s ha a szertartásos előírások szerint használják, ez az egész világ középpontjává válik. A kiásott földből elővigyázatosan kis töltést formálunk, ez lesz a szellemek ösvénye, körülbelül tíz lépésre vezet ki az izzasztókunyhóból. Kis hantban végződik, amit úgy hívunk: úcsí- nagyanya -, mert hiszen számunkra ezt jelenti a föld.14 A kunyhó közepén a gödör a wágicságábi-t - az elhunyt, kedves rokont is jelképezi, aki visszatért a földbe. Fel kell idézni az emlékét, amikor az ember a köveket odahelyezi. A gödör kört képez a kunyhó alkotta körben. A szimbólum, kör a körben, az életet jelképezi, azt, aminek nincsen vége. Növények, állatok, emberek születnek és meghalnak, ám az indián nép élni fog. Kissé távolabb az «OT-hanttól, a szent ösvény folytatásában rakjuk azt a tüzet, amelyben a köveket felforrósítjuk. Ez az a láng, amelyet a generációk sorra továbbadnak egymásnak. Mindannak, ami a szertartásaink során történik, számunkra mély értelme van, valamilyen módon a világegyetemet, a természet erőit, a szellemeket jelképezi, mindazt, ami a gondolatainkban állandóan jelen van. Ezért amikor ezt a tüzet rakjuk, először kelet-nyugati irányban rakunk le négy ágat, majd rájuk keresztben négy észak-dél felé mutatót. Tetejükbe úgy kerülnek a hasábok, mintha apró tipit építenénk. Az egész így együtt megint a négy égtájat jelképezi, meg a földet alattunk és az égboltot fölöttünk. A hasábok bennünket jelentenek, a tipit, benne az indiánokkal. Azt fejezik ki, hogy a világegyetem része vagyunk, hogy a világegyetem a mi létünk része, hogy jelen van a házainkban, az izzasztókunyhóban, a szívünkben. A kunyhó nyugatra, a lenyugvó nap felé nyílik. Tudom, a legtöbb antropológus úgy írja le, hogy a kunyhó bejárata keletre néz, de ez csak a héjóká-k izzasztókunyhójára igaz, mivel ők mindent másként csínálnak. A kunyhó elé két villás ágat szúrunk le, és egy harmadikat vízszintesen keresztbe fektetünk rajtuk. Az így létrejött állványnak támasztjuk a szent pipát. Ez egyben oltár is. Vannak, akik bölénykoponyát is tesznek ide, és a szarvaira hat áldozati dohányköteget erősítenek. Mások a nappalt és az éjszakát jelképező fekete-fehér ágat raknak ide. Egy vödör vizet is tartunk kéznél. A víznek frissnek kell lennie, gyors folyású patakból kell meríteni, az élet vizét képviseli. Régebben állatbőrbe töltöttük a 14 Az indián népek mitológiáiban a földet általában az „anya" fogalom szimbolizálja, kivéve a sziúkat, akik nagyanyjuknak tekintik a főidet. 85 vizet, de ma már hol vannak azok az egykori, szépen díszített bőrtömlők! Meg kell elégednünk egy közönséges vödörrel. Az, aki a vezető szerepét játssza, pipájával a kezében elsőnek lép a kunyhóba. Szent zsályával szórja be a földjét. Ez azt jelenti, hogy a zöld, élő dolgok, a fák és a többi növény szellemei itt vannak velünk az izzasztókunyhóban. A szertartásvezető ezután egy kis harmatkásafüvet éget. A fű szálait copfba fonták össze. Meggyújtja a fonat egyik végét, a gomolygó füst és az édes illat betölti a kunyhót. Ez mindent megszentelt, és az összes rossz érzést és gondolatot elűzte. Most tehát minden kész, és az izzasztókunyhó befogadhatja az embereket. Rendszerint hatan vagy heten indulnak együtt megtisztulni. A hat és a hét jó számok. Ha a szertartásvezetővel együtt heten vannak, az egyikük a földet, egy másikuk a felhőket, a többiek a négy égtájat képviselik. Hét ember számára van hely, hogy törökülésben leüljenek. Nagy ritkán előfordul, hogy tizenketten próbálnak bezsúfolódni. Ilyenkor egymás ölében kell ülniük. Ne lépj a kunyhóba tornagatyában vagy törülközővel a derekad körül. Azért mész, hogy újjászüless. Olyan leszel majd, mint egy újszülött, aki anyja, a mi igazi anyánk, a földanya méhéből bújik elő. Egész gondolkodásod megváltozik. Márpedig senki sem akar rövidnadrágban újjászületni. Ha gatyában jönnél, az emberek azt hinnék, valami baj van a faszoddal. Ezért hát ne szégyelld magad. Egyik-másik fehér embernek rossz a lelkiismerete—ezért a törülköző. Habár tapasztalható változás. A barátaimat meglátogatta egy fiatal fehér hölgy, és amikor az izzasztókunyhóba ment velük, minden holmit ledobált magáról. És ez így volt jó és természetes. Az inípt nemcsak a férfiak, az asszonyok megtisztulására is szolgál, de ők rendszerint egymás közt, csak asszonytársaikkal mennek. A férfiak gyakrabban járnak az izzasztókunyhóba, a sámánnak meg egyébként is minden gyógyítás előtt meg kell tisztulnia. Amikor az ember négykézlábra ereszkedik, hogy bemásszon a kunyhóba, olyan lesz, mint egy, a vackába kúszó állat. Ennek arra kell emlékeztetnie, hogy minden négylábú a rokonunk. Benn a kunyhóban az óramutató járásával ellenkező irányban haladva helyezkedünk el, a vezető a bejárat mellett jobbra, aki segít neki, az pedig a bejárat másik oldalán, balra. A többiek oda ülnek, ahová jólesik. Szükségünk van még valakire, aki kívülről segít. Ez a külső segítő most egyenkint behozza a felhevített köveket. Ahogyan végigjön velük a tűztől a kunyhóig, senki sem keresztezheti az útját, senki sem kerülhet közéje és az izzasztókunyhó közé. Ha a vezető nagyon akkurátus, nagyon pontosan be akarja tartani a szertartás szabályait, a szikladarabokat egy kétágú bottal kell hozni; ha nem, egy vasvilla vagy más használható szerszám is megteszi. Amikor az első szikladarabok bekerültek a kunyhóba, azt mondjuk: „Bilámájé — köszönet." Az első kő pontosan a középpontba kerül, földnagyanya részére. Aztán négy követ teszünk az első köré — nyugat, észak, kelet és dél felé —, majd egyet-egyet minden égtáj jelzésére, ahonnan a szelek fújnak. Végül az első kő tetejébe még egy kerül - ez jelképezi az égboltot és nagyapa szellemét. Az első hat kő után aztán már tetszés szerint lehet felhalmozni a köveket. Gyógyító szertartáshoz, amikor a beteg orvosságot kap, még tizenkettő, összesen tehát tizennyolc követ használunk. Különleges alkalmakkor el lehet menni ötven kőig is. A többi kő ilyenkor a fákat, más növényeket és az állatokat jelképezi. Aki a szertartást vezeti, most meggyújtja a pipát és körbeadja. Ez a rítus megszentel és testvérekként egyesít bennünket. Az ember belemarkol a füstbe, a tenyerébe dörzsöli, az egész testét bedörzsöli vele. Az ember imádkozik, a Nagy Szellemhez, a szent kövekhez, a túká- hoz, az íjá-hoz. Se szájuk, se szemük, karjuk vagy lábuk sincs, mégis az élet leheletét lélegzik ki. Most a külső segítő leengedi a bejáratot fedő lapot, és meggyőződik róla, hogy a kunyhóba sehol sem szűrődik be fény. A vezető most vizet önt vagy fröcsköl az izzó szikladarabokra. Ha a hagyományokhoz hű, zsályavagy harmatkásafű-köteget használ hozzá, ha nem, merőkanalat. A víz jéghideg, a kövek vörösen izzanak; ami bekövetkezik; a föld és az ég, az élet vize és a szellem szent lehelete, nagyapa és nagyanya egyesülése. Ez pedig hatalmas erőforrás. Az ember belélegzi ezt a leheletet, beissza a vizet, a hófehér gőzt. A gőz a felhő, az eleven lélek, az élet. A kunyhó nagyon forró. Az ember mintha lángokat szívna a tüdejébe. Ha nem bírod tovább, megszólalhatsz: ,Mídágújé ójáz í — minden rokonom", és akkor valaki kinyitja a bejárat fedőlapját, és beengedi neked a hideg levegőt. Az ember hallgatagon ül a sötétben, és azon gondolkozik, mire is való az inípi. Lehunyja a szemét, figyeli, hogyan sistereg a jeges víz az izzó köveken, mi mondanivalója van víznek és kőnek az ő számára—agyában mintha felvillanna egy kis szikra. Az izzasztókunyhó reng és majd összedől a benn ülők harsogó énekétől: „Túkásílá, hájé, hájé." A hőség, a földerő nekiütődik az embernek. Belégzed, kitölt. Az erő behatol a testedbe, gyógyít. A gőz nem tud átmenni a bőrödön, de a földerő nemcsak a testedbe, a tudatodba is behatol. Sok betegség ellenszere—ízületi gyulladásoké és más reumafajtáké. Meggyógyítja a lelki sebeket. Az intpi a mi kis templomunk. Nem hasonlít egynémely fehérembertemplomra, ahol az emberek padokban ülve drága ruhákban páváskodnak. Az intpi más. Ott nincsen 86 semmi kérkedés, tisztátalan gondolat. Csupasz emberi lények kucorognak a sötétben, szoros közelségben a földhöz és a szellemhez. Ha a szellem veled van, megfoghatót! puszta kézzel az izzó követ, semmi bajod se lesz. Négyszer nyitjuk ki a bejáratot fedő lapot, hogy hűvösebb levegő és fény áramoljon a kunyhóba. Mielőtt kinyitjuk, mindig eléneklünk két dalt. Négyszer öntünk vizet a kövekre, és négyszer szívjuk a vörös fűzfa kérgéből készült dohányt, melynek füstje fölszáll a Nagy Szellemhez. Olyankor, amikor a kunyhó zárólapja nyitva van, az ember beszélhet, például a betegségről, amitől szeretne megszabadulni. Vagy egyszerűen arról, milyen jó is így együtt ülni az izzasztókunyhóban. Esetleg valaki megszólal, és azt mondja, nagyon örülünk, hogy eljöttél közénk. Netán valaki arról kezd beszélni, hogy a családjában valaki túl sokat iszik, és kéri a társai segítségét, imáikat. Mindez attól függ, milyen okból tartják a gőzfürdőt. Ha a negyedik, egyben utolsó pipát elszívtuk, azt mondjuk: „Minden rokonom", és ezzel a szertartásnak vége. Aki utolsónak szívta, az szétszedi a pipát, és gondosan megtisztítja a pípafejet. A nap vonulásának irányában, az óramutató járásával ellenkezően hagyjuk el az izzasztókunyhót. Hideg vízből jót iszunk, és száraz zsályalevéllel ledörzsöljük a testünket. Nagyszerű a közérzetünk, vidámak, boldogok vagyunk. Tudjuk, hogy valami jó dolgot csináltunk, ami nemcsak nekünk magunknak, de minden embernek, minden élőlénynek hasznára válik. A kicsiny, méhkas formájú építmény, amelyet oly egyszerű megcsinálni és egyetlen fillérbe se kerül, újra és újra felhasználható ehhez a szertartáshoz, míg csak szét nem esik, vagy a fűzfaágak végül el nem törnek. Ilyenkor az ember felégeti, a köveket eltemeti, elegyengeti a talajt, hogy a föld visszaálljon az eredeti állapotába. Aztán az ember új izzasztókunyhót épít valahol máshol. Remélem, hamarosan eljön az az idő, amikor minden indián házának a közelében újra ott áll majd a saját izzasztókunyhó. 87