Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 14. old )

11/JÚWÍPI - APRÓ FÉNYEK A SEHOLSINCSBŐL Képzelj el valami olyan áthatolhatatlan, tömör sötétséget, ami szinte már szilárd, hömpölyög körülötted, akár a tinta, úgy borul rád, mint bársony takaró. Olyan feketeséget képzelj, amely elzárja az embert a hétköznapi világtól, arra kényszeríti, hogy befelé, mélyen magába forduljon, hogy ne a szemével, a szívével lásson. Mit sem látsz, bár a szemed nyitva. Mindentől elzárva, magányosan, mégis tudod, hogy része vagy a Nagy Szellemnek, egy vagy minden élőlénnyel. És ebből a tökéletes sötétségből dobok dübörgése, imádságok moraja, sipító hangú énekek törnek elő. S mindebből füled kiszűri a szellemek hangját—láthatatlan ajkak alig-alig hallható, kísérteties suttogását, amint hozzád szólnak. Fények villódznak körülötted, szinte megérintenek, apró villámok cikáznak feléd a sötétből. A levegőben csörgők repkednek, a fejedbe, a válladba ütköznek. Érzed, hogy madárszárnyak legyintik meg az arcodat, hogy egy toll könnyedén a bőrödet érinti. És közben egyre hallod a lüktető dobokat, ritmusuk betölti a sötétséget, a benned rejtőző űröket, hangjuk hallatán feleded bántó, zavaros gondolataid, és tested ringani kezd a dobszó ütemére. És a fekete semmin át érzed annak az embernek a jelenlétét, aki arcára borulva fekszik a szoba közepén, ujjait nyersbőrrel egymáshoz fűzték, testét takaróba csavarták és szorosan összekötözték, olyan, mint egy eleven múmia, rajta keresztül szólnak a szellemek hozzád, így érzékeled a dolgokat a júwípi szertartás során. A júwípi legősibb rítusaink egyike. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy nem is olyan régi, de ők tévednek. Véleményük abból a tényből fakad, hogy az indián vallásról szóló régi könyvek soha nem nevezték nevén ajúwípi-t, és hogy a kívülállók előtt titokban maradt. Ma már öregember vagyok, de a nagyanyám akkor beszélt nekem ajúwípi-ró\, amikor kisfiú voltam, ugyanúgy, ahogy neki is kisgyerek korában beszéltek róla. így lehet ezt a tudást visszafelé követni generációkon át, de hogy mikor kezdődött, azt senki sem tudja. Én azt hiszem, hogy a júwípi egyidős a népünkkel, mivel szimbolikája, a mögötte húzódó gondolkodásmód létünk legkorábbi idejére nyúlik vissza. A szertartáshoz használt, szent dolgok a ködbe vesző múlttal kötnek össze bennünket, azzal az idővel, amikor fehér ember még egyáltalán nem vetette meg a lábát ezen a földrészen. Noha név említése nélkül, a júwípi mégis le van írva egy könyvben, úgy, ahogyan a szertartást valamikor nagyon régen gyakorolták, abban az időben, amikor még nem voltak házaink. A könyvet egy nő írta, aki néhány éven át köztünk élt, még az első világháború előtt, kisfiú koromban. Az írónő azt jegyezte le, amit az olyan hófehér hajú szentemberektől hallott, akik még emlékeztek a rezervátum előtti időkre, íme egy oldal a könyvből:15 „Ha egy, a szent kövek használatában jártas embert beteghez hívtak, elvárták tőle, hogy bemutassa természetfölötti hatalmát. Sok szemtanút meghívtak erre az alkalomra, és mondják, baj érte azokat, akik »nem hittek a szent kövekben«. A beteg megtöltött egy pipát, és a sámán kezébe adta. Miután elszívták a pipát, a beteget erősen betekerték szíjakkal, de még a keze és a lába ujjait is összefonták olyan inakkal, amilyenekből az íj húrokat készítették, majd szorosan becsavarták egy állatbőrbe. A sátorban sötét volt, a sámán éneket mondott a szent kövekhez; elénekelte a saját látomásénekeit is. A sötétben különös hangok hallatszottak, és érezni lehetett, hogy tárgyak repkednek a levegőben. Állathangok beszéltek. Az egyik ezt mondta: »Unokám, te nagyon beteg vagy, de én meggyógyítalak. « Gyakran előfordult, hogy jött egy bölény, és azokat, akik nem hittek a szent kövekben, megrúgta, vagy repülő kő vagy ruhacsomó találta el őket. Végül a sámán felkiáltott: »Gyorsan, gyújtsatok fényt! « Előre odakészített száraz füvet raktak a tűzre. Fényénél láthatóvá vált az ember, a tipi csúcsa közelében fent, a rudak közé ékelődve, minden fogva tartó köteléktől megszabadul tan. " Ebben a leírásban a mai júwípi szertartás minden főbb jellemzője szerepel - a kövek, a sötétség, a megkötözés. A júwípi szónak, minden szent szavunkhoz hasolóan, számos jelentése van. A júwípi azt jelenti, hogy bekötözni, összekötözni. Júwípi-nek mondjuk a parányi, csillogó szikladarabkákat, amelyeket a hangyabolyokból gyűjtünk. Ezek szent kavicsok. Bennük van az erő. Négyszázöt kavicsot teszünk a szertartásainkhoz használt csöigőbe, ez a szám zöld rokonainkat jelenti, ennyi fajta fa él a sziú világegyetemben. A júwípi wásícsú a szent kövek ereje. De legősibb istenünk, Túká egyik neve is, aki olyan volt, mint a szikla, elképzelhetetlenül öreg, kortalan, örökkévaló. Őseink ezt az istent hatalmas, vörösre festett kő képében tisztelték. Az ősi szó arra, hogy isten és arra, hogy kő, ugyanaz - túkásílá, nagyapa -, de a Nagy Szellemet is jelenti. Magában foglalja a túká szót. 15 Frances Densmore: Titon Sioux Music (Teton sziú zene), Smithsonian Institution, Bureau of American Ethnology Bulletin 61, Washington 1918, 246. oldal. 88 Ujabb kori szavunk a sziklára az íjá. Ijá Wásícsú Wákhá Mózes neve nálunk, indiánoknál. Az indián sámánok is találnak kerek köveket a hegyek tetején, és lehozzák őket, hogy az embereket gyógyítsák velük. És ezek a kövek rejtett üzenetet hordoznak, melyet néha felfednek előttünk; a láthatatlan írás azoknak szól, akik a szívükkel olvasnak. A régi sámánok még beszélgettek a kövekkel, és fel tudták venni velük a kapcsolatot. Túká, íjá, a szikla számunkra mindig szent volt. A legnagyobb misztériumunkról szóló történet, a békepipa története szerint, amikor Fehér Bölényborjú Asszony ezt a pipát adta nekünk, egy követ is adott vele, a kő gömbölyű volt és vörös, mint a föld, népünk életet adó véréből készült. A kőbe hét kört róttak, népünk hét tábortüzét, a pipával történő imádkozás hét módját. Valamikor régen ezt a követ egy különleges, megszentelt óínigághá típiben tartották. A pipafej és a szent kő olyan kőzetből készült, amilyet a minnesotai pipakőfejtőben bányászunk, az egész világon csak ezen az egyetlen helyen található. Ily módon kötődik a kőzet szentsége a pipa szentségéhez. A régi időkben az egyik embernek volt egy köve, melyet elküldött, hogy keresse meg a bölény nyomát. Az ember vörösre festett bölénybőrt terített le, hogy a kő arra térjen vissza. Az egyik pillanatban a bőr üres volt, aztán egyszercsak ott volt a kő a közepén. A kő néha apró kavicsot vagy valamilyen gyógynövény darabkáját hozta magával. A kő tulajdonosa ezután kikérdezte a követ, és amit megtudott, elmondta a többieknek. Az egyik sziú törzsnek volt egy olyan felderítőköve, amelyet azért küldtek el, hogy megtudják, mire készül az ellenség. Ennek a kőnek is volt visszatérőhelye, finom vörös porból készített, négyzet alakú földoltár. A régi júiuípi-sámÁnok köveket indítottak el, hogy keressenek meg elveszett tárgyakat. Minél messzebb kellett a kőnek utaznia, annál tovább tartott, míg visszatért. A sámánkövek némelyike nem szeret egyedül lenni. Segítői vannak, apróbb kavicsok. Egyes köveket gyógyításra használnak, és gondosan saspihével bélelt bölénybőrdarabba bugyolálva tartják őket. A kövek jól érzik magukat benne. így az ember nem vesztheti el őket. A bűvös erejű kő Wákhá Tágá, a Nagy Szellem tökéletes műve. Anyaga csak egynemű lehet. Felületének nincs kezdete, se vége. Ereje örök életű. Az ilyen köveket nem szabad kiásni a földből. A mennydörgéserők akaratából, villámok által kerültek oda. Ajúwípi-símán, hacsak egyben nem héjóká — a mindent visszájára fordító — is, nem használja őket. O a síkságból magányosan kiemelkedő tanúhegyek csúcsán keresi a maga köveit. Amit mondok, a fehér emberek számára furcsának tűnhet. Nekik rövid az emlékezetük. Hallottam, hogy a történelem előtti idők barlangjaiban a világon mindenfelé találni vallási szertartásokhoz használt, festett köveket. A Bibliátok tele van olyan történetekkel, amelyek kiemelt helyeken szereplő szent kövekről szólnak. Gondolj csak arra, hogy Jézus Krisztusban „örök kőszálatok" van, vagy Szent Péterre, akinek a neve kősziklát jelent. Gondolj Stonehenge-re. A fehérek mindezt elfeledték, és elvesztették a kövekben rejlő erőt. A júwípi szertartáson a szellemek és a fények a kövekbe költöznek. A fényes szikra, amit a sötétben felvillanni látsz, íjá — a gömbölyű kavics. Földanyánk ura. Erő van benne; lélek szállja meg és beszélni kezd hozzád. Lehet, hogy azt mondja: — A nagyapád vagyok. Megismersz? A nagyapád lelke vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek neked. - Figyelj hát reá nagyon. A júwípi szertartás minden résztvevője zsályagallyacskát tett a füle mögé, hogy megértse a szellem szavát, ha eljön hozzá. Férfiak és nők egyaránt így tesznek. Most már láthatod, milyen ősi dolog ez a júwípi. De van itt rengeteg más is, nemcsak a fények meg a kövek. Elmesélem neked a júwípi szertartást elejétől a végéig. Láttad már, és nemsokára átéled újra. Megkísérlem teljesen megértetni veled. A. júwípi szertartáshoz akkor fognak hozzá, ha valakinek—legyen az férfi vagy nő - valami problémája van, és segítségre van szüksége. Például beteg, vagy egy eltűnt hozzátartozóját keresi. Az illető ilyenkor egy Bull Durham dohánnyal töltött pipát küld az egyik júwípi-sámán- nak. Ha ezt a megfelelő módon teszi, a sámán nem tagadhatja meg tőle a segítségét; el kell végeznie a szertartást. Nem minden sámán júwípi; van olyan, aki nem is akar az lenni. Júwípi-nak lenni azt jelenti, hogy valamit meg kell találnia. Az elveszett dolog lehet ember is, halott, vízbe fulladva egy folyó fenekén. Ha a júwípi megtalálja, nagy bánatot okoz vele a halott családjában. Az elveszett dolog lehet valami ellopott holmi is. A júwípi megtalálja, és ezáltal mindenki kínos helyzetbe kerül, a tolvaj csakúgy, mint a sámán, és az is, aki megkérte, hogy keresse meg a holmit neki. Vannak sámánok, akiket mindez visszarettent. Ami engem illet, korábban foglalkoztam júwípi-val, de már nem teszem. Túljutottam ezen a fokon. De sokakat tanítottam meg rá, hogyan lehetnek júwípi -k, és még többeket fogok ezután megtanítani. A júwípi szertartáshoz kell egy megbízó és egy sámán. A megbízó az, akinek gondja van, aki segítségre szorul. A sámánnak valójában nem jár fizetség, de a megbízótól elvárják, hogy ő gondoskodjon az ennivalóról. Ha sokan jönnek el a szertartásra, ez egészen szép pénzt jelenthet, akár húsz dollárt is, hiszen bárki szívesen látott vendég. Az összejövetel alatt nemcsak a megbízó, hanem 89 akárki kérhet segítséget, és mindenkit jól kell lakatni. És ezzel elérkeztünk a kutyához, egy fiatal, eseden kutyakölyökhöz. Vörös festékpöttyel megjelölik, és egy madzaggal gyorsan megfojtják. Egy asszony leperzseli a szőrét, feldarabolja, a szabad tűz fölött lógó kondérba dobja és megfőzi. Nincs júwípi szertartás kutyahús nélkül. Enni kell belőle, ha többet nem is, egy falatot mindenképpen. Mi sziúk nagyon szeretjük a kutyáinkat, de azt, amelyiket a szertartáshoz megölünk, áldozati állatnak tekintjük. Meghal, hogy az emberek élhessenek. A húsa hozzásegíti a betegeket a gyógyuláshoz, különleges erőt kapnak tőle. A kutyát nemcsak úgy semmiért öljük meg. A júwípi szertartáshoz minden nagyobb helyiség jó, de vannak sámánok, akik külön helyiséget tartanak fenn erre a célra. A szobából először is ki kell vinni minden bútort, és az összes ajtót, ablakot le kell takarni. Nagyon ügyelünk rá, hogy egyetlen fénysugár se hatoljon be kívülről, jóllehet a szertartást mindig éjjel végzik. A legsápadtabb kis holdsugár is megzavarná a tökéletes sötétséget, amelyre szükségünk van. Annyira, hogy a tükröket sem tűrhetjük meg bent, sem az üveg alatti képeket, s ha másképp nem megy, a fal felé fordítjuk őket. Semmilyen fényes tárgy, ami visszaverhetné a fényt, nem maradhat bent. Mivel a szemüvegeken és a karórákon megcsillanhatna a fény, az emberek a szertartás előtt leveszik és zsebre rakják őket. Másként a sötétséget kedvelő szellemek haragra gyúlhatnak, leverhetik a szemüveget az orrukról, vagy letéphetik a karórájukat. A következő dolog, hogy a padlót fel kell szórni zsályával. A zsályának különféle fajtái vannak, számunkra mindegyik szent. A zsálya a sziúk „elsősegély"-füve, és minden szertartásunkban is szerepel. A természet erőit képviseli. A hajunkba tűzött zsályahajtás odavonzza hozzánk a szellemeket, és segíti, hogy megértsük szavukat. A szertartást megelőző egész délután két lány azzal foglalkozik, hogy apró dohánybugyrokat kötnek, mogyoró nagyságú kis kötegeket Bull Durhamból. Azzal kezdik, hogy pamutvászonból körülbelül két és fél-három négyzetcentiméteres darabkákat vagdalnak. Négy különböző színű vásznat használnak hozzá, a világegyetem négy égtájának megfelelően. Négyszázöt ilyen kis négyzetet készítenek, és mindegyikre gyűszűnyi dohányt tesznek. A négyzetes vászondarabokból pici bugyrokat csinálnak, és a bugyrokat hosszú, vékony zsinórra kötözik fel. Amikor ezzel elkészültek, néhány férfi megfogja a zsinórt a rajta csüngő sok-sok kis dohányosbugyorral, és hatalmas négyzetet formálnak belőle a helyiség padlóján. Úgy fektetik le, hogy a zsinór és a fal között még éppen maradjon annyi hely, ahol egy ember kinyújtott lábbal leülhet. Erre a helyre, a zsinór és a fal közé telepednek le mindazok, akik részt akarnak venni a szertartáson. A szobának a zsinóron belüli része szent hely. A közepén fekszik majd a múmiaszerűen bebugyolált sámán. A zsinóron belülre senki sem léphet, kivéve azt a két embert, akik összekötözik a júwípi-sámánt, majd munkájuk végeztével ők is kilépnek a zsinórokon kívülre, és leülnek a többiek közé. A régi időkben csak négy nagy őzbőr zsákot tömtünk meg dohánynyal a sok apró dohányosbugyor helyett, és kinikinik-et használtunk hozzá — a vörös fűz kérgéből készült indián dohányt —, nem pedig Bull Durhamot. Miután a zsinórt elrendeztük, négy színes zászlót szúrtunk le a négyzet sarkaira, a következő sorrendben: egy feketét, egy vöröset, egy sárgát és egy fehéret. A fekete zászló nyugatot, az éjszakát, a sötétséget, az elmélyült gondolkodást jelképezi. A vörös észak, a pipakő, népünk vére. A sárga jelenti keletet és a felkelő napot. A fehér dél, a delelőn álló nap. A dél egyben a halált is jelképezi. „Délre menni" a mi nyelvünkön annyit tesz, mint meghalni, mivel a lélek északról délre utazik a Tejúton a Szellemek Birodalmába. Manapság néhány júwípi zöld és kék zászlókat is használ. A zöld földanyánkat jelzi. A kék a fölénk boruló égbolt, a felhők. A négy szélirány is megjelenik jelképesen a szertartáson, egy fekete, egy vörös, egy sárga és egy fehér ló alakjában. Egy ötödik, foltos ló is van itt, a felfelé és a lefelé irányt jelzi, a kapcsolatot az ég és a föld között, amelyet a szent pipánk szára és a pipából felszálló füst is szimbolizál. Egyes sámánok magyarázata szerint a négy szín az emberiséget is képviseli — a fekete, a vörös bőrű, a sárga és a fehér fajtát —, minden emberi lény egységét. A négy bot mellett, melyek a színes zászlók rúdjai, van még egy. Valójában ez a fontos. A fekete és a vörös zászlórúd között áll, középen. Ez a rúd félig vörösre, félig feketére van festve, a két színt keskeny fehér csík választja el egymástól. Ennek a botnak az esetében a vörös szín a nappalt, a fekete az éjjelt jelenti. A tetejére sastollat kötöztek. A föntről alászálló erőt és bölcsességet jelképezi, mivel mi indiánok hisszük, hogy a sas minden élőlények legbölcsebbike. Wáblí gléská, a pöttyös sas az északról érkező hatalmas erő. 90 A bot közepén egy különleges őzfajta, a táhcsá ídóbdá szábá - melynek pofáján fekete csík húzódik - farka függ. Ez az állat a szent állatok egyike. Szerencsétlen dolog elejteni. A világegyetem egységét képviseli. Kora hajnalban, mielőtt még bárki lemenne a csermelyre vízért, ez az őz már ivott a vízből és megszentelte. A bőrét felhasználjuk szent csörgőink készítéséhez. Az öt botot úgy állítjuk fel, hogy üres konzervdobozokat megtöltünk földdel, és ezekbe tűzzük be őket. Vannak, akik ezt nem szívesen látják. Bántja a szemüket, hogy kávés- vagy puncsosdobozokat használunk erre a célra. Tán nem nagy ügy, de érthető. Jobb egy kerek fatörzsből szeleteket fűrészelni, középen kilyukasztani őket, és ezekbe dugni a zászlósbotokat. Magukhoz a botokhoz sem lehet akármilyen fát használni. Csak azokat, amelyek wówákhá, tehát természetfölöttiek. A csá úgcsémná, vagyis a szömörcefa egy általunk borzfának hívott fajtájának az ágait vágjuk le hozzá. Hogy miért tesz- szük ezt? Ebben a fában erő rejlik. A különös növény nyugati oldalán mindig tizenkét, a délin mindig hét ág nő. Nem tudni, miért. A hét ág a déli és a keleti szeleket, a többi—a hat nyugati és a hat északi - a világegyetemet vigyázza. Az a pillanat a legfontosabb, amikor kihúzzuk a borzfát a földből. Ha az ember belenéz a lyukba, ami marad utána, megláthatja, milyen fajta betegség gyötri azt, akit a szertartás során meg kell gyógyítani. Most beszéljünk az oltárról, amit közvedenül a vörös és a fekete központi botok mögött állítunk fel. Finoman porított földből formáljuk ki, sastollal simítjuk le. Mákászídomní — a mindenek fölött való föld, a világegyetem jelképe. Általa az egész világ itt van velünk a szertartáson. Erre a megszentelt földkockára a sámán az ujjával egy ábrát rajzol. Vannak jelek, amelyeket minden júwípi jól ismer és használ. Aztán vannak különlegesek, amelyeket csak egyetlen ember rajzol, az ő látomásából származnak. Ami engem illet, én leginkább négy oltárrajzzal dolgozom, noha sokkal-sokkal többet ismerek. Legfontosabb mintám a Nagy Szellemet jelenti, ezt akkor használjuk, ha gyógyítani akarunk. A rajzot már bemutattam abban a fejezetben, amelyben a kör és a négyzet jelentéséről, az indián szimbolikáról beszélgettünk. Egy másik ábra abból áll, hogy kört rajzolunk a földre, ennek jelen- tése „vég nélküli". Aki a kört rajzolja, saját magát is belehelyezi, valamilyen állat, harkály, medve, sas képében - ahogy neki tetszik. Odateszi a villám jelét is, hogy megidézze a mennydörgéserőt. Az igdómi-t, az agyafúrt pókembert ábrázoló rajzot általában nem sámán, hanem olyan valaki használja, aki valamiféle mágiához kezd, például egy héjóká. A pókábrát szerelmi bájolásra lehet hasznosítani. A rajzban rejlő hatalmas erővel meg lehet ragadni egy fiú és egy lány lelkét, és egymáshoz lehet láncolni őket. Akkor aztán, akár akarják, akár nem, egymásra találnak, és szerelembe esnek egymással. Ha nem akarod, nem kell elhinned, de tény. A csörgők, melyeknek nálunk wágmúhá a nevük, rendkívül fontos szerepet játszanak a szertartásban. Az oltár oldalára tesszük őket. Általában kettőnek kell lennie, bár vannak sámánok, akik négyet használnak, a négy világtájnak megfelelően. Ha négyet rak le az ember, akkor a keleti oldalra esőt kell utolsóként letennie. A keleti oldal túkásílá-é, a Nagy Szellemé és a hajnalcsillagé. A csörgők őzbőrből készülnek, néhány régebbi bölénybőrből. Láttam olyanokat, amelyeket a bölény herezacskójából varrtak. A csörgőket emberemlékezet óta betegek gyógyítására használták. Nagyon régen még olyan emberek is voltak, „a csörgők őrzői", akik ezt kapták különleges feladatukul. Ahogyan azt már mondtam neked, a csörgő belsejében apró, megszentelt júwípi- kavicsok vannak. Előfordul az is, hogy egy férfi vagy egy nő apró szeletkéket vagdal ki karja bőrétói, és ezt rakja csörgőbe, hogy valamely rokonának gyógyulását elősegítse vele. A csörgők hangja nem dallamos, és nem emlékeztet a csörgőkígyóé ra, ahogyan azt némely fehér ember tudni véli. A csörgők szólnak az emberhez. Ha a szertartás megbízójától kapsz egy szent gyökérdarabkát és a füledbe dugja, megérted a csörgő mondanivalóját. Magának a növénynek a fehér emberek nyelvén nincsen neve. Nincs rajta zöld hajtás; egyszerűen csak egy gyökér. Ha a szertartás alatt behatol egy szellem a szobába, felkapja a csörgőt, rázza, és megütheti vele a beteget, hogy meggyógyítsa. A csörgő olyan villámsebesen mozdul el, hogy senki sem bírja követni. A dolog a tákúskáká-va] - a helyváltoztatást előidéző erővel kapcsolatos. Mindaz, amiről eddig beszéltem — a dohányosbugyrocskák, a színes zászlók, a zászlórudak, az oltár, a csörgők -, szent dolog, nélkülük nincs júwípi szertartás, hanem a legfontosabbat a végére hagytam. 91 Szükségünk van a szent pipára, amely igen nagy szerepet kap minden rítusunkban. Ennyi minden kell a szertartáshoz. A sámán a saját szent kötegéből mást is elővehet — sasfejet és saskarmokat, medvemancsot, különleges köveket, agancsot, állati vagy növényi eredetű tárgyakat, aszerint, mit írt elő neki a látomása. Ezeket a dolgokat minden alkalommal újra ás újra használhatja a júwípi szertartásoknál, de a dohánybugyrokat és a zászlókat csak egyszer szabad felhasználni. A szertartás után ezeket el lehet égetni, vagy odaadni valakinek, Kogy őrizze meg őket, rituális célokra azonban soha többé nem használhatók. A szent dolgokon kívül még ott van a kutyahússal teli kondér és a vödör, amelybe tiszta, hideg vizet merítettünk a forrásból. Mindkettő szintén a dohányzacskókkal megjelölt négyzeten belül kerül, a vörös zászló közelébe. Valahol máshol a szobában kenyérrel és levessel, kukoricával és waszná bogyóval, továbbá a wózsábi-nak nevezett pudinggal megrakott tálak állnak, és egy speciális mentatea, amit ebből az alkalomból szoktunk inni. Az ennivalót a szertartás befejeztével osztják ki. Most már minden készen áll ajúwípi-hoz, a szellemekkel való nagy találkozáshoz. Mielőtt a sámánt összekötöznék, a helyiséget a harmat- kásafű füstjével megtisztítják. Mi a füvet úgy hívjuk: wácsóghá, és úgy van összefonva, mint egy nő varkocsa. Az egyik végén meggyújtjuk, és körbejárva vele úgy lengetjük, hogy szentelő illata szétáradjon a szobában, betöltse minden zugát. Roppant kellemes; gomolyogva beburkol bennünket, általa mindannyian testvérek leszünk. Mindaz, amit a szertartáshoz használunk, megtisztul tőle. Kiűz minden rontó hatást. Megsemmisíti azt is, ami egy menstruáló nő révén árthatna. Az asszonyoknak ilyenkor nem szabad részt venniük a szertartáson, mert ha valaki ísnádi, olyan hatalmas természeti erő rejlik benne, ami megsemmisíthetné a sámán erejét, és megakadályozhatná a beteg meggyógyítását. Ha például egy nő éppen ísnádi, olyankor nem lehet őt kezelni. Az asszonyok és lányok tudják ezt, és távol is tartják magukat ilyenkor a szertartásoktól, de ha egyikük netán nem lenne a dolog tudatában, a harmatkása füstje semlegesíti a rontó erőt. Vannak szertartások, melyekhez cédrusfával füstölnek, amitől az emberben álomerő ébred, de ajúwípi-hoz jobbnak találjuk a harmatkását. Használunk a szertartáson egy indián illatszert is, úgy hívják: wáhbé wásdémná. A Nagy Szellem tanított meg bennünket ezeknek a használatára. Zacskóban jár körbe, magunkra kenjük, bedörzsöljük vele a testünket, a rajtunk levő ruhát, hogy olyan szagunk legyen, mint a természetnek. Most a szellem már itt van a helyiségben. A jelenlevők zsályahajtást tűznek a fülük mögé vagy a hajukba. Immár semmi sem akadályozza a szellem munkáját. A sámán az oltár előtt áll. Készen az összekötözésre. A kötözéshez nyersbőr csíkokat használunk, olyanokat, mint az íjhúrjainkhoz. A sámán ujjaival kezdjük, a karját a hátán kötjük össze, és minden ujját is hozzákötjük a másikhoz. Az ujjak összekötözése a wágíjá, a mennydörgésmadarak, a villám jelképe. Ezt jelképezi az íj húrja is. A szellem úgy csap le, mint az íj, villámgyorsan. Aztán úgy bebugyoláljuk a sámánt, akár egy múmiát. Régen bölénybőrbe, manapság meg kell elégednünk egy csillagos takaróval, melynek tűzdelt alapanyagán színes vászondarabokból a hajnalcsillagot varrták ki. A takaró alapszíne rendszerint fehér. Nagyon szépek ezek a takarók. Vannak, akik ilyenekben temetkeznek. Eléggé nagyok ahhoz, hogy egy embert a feje búbjáig be lehessen takarni velük. A következő lépés, hogy a takaróba burkolt sámánt egy hosszú nyersbőr csíkkal egyetlen hatalmas bugyorrá kötözzük össze. A kötözésnek is speciális módja van, a bőrcsíkot hét helyen kell megcsomózni. Hibát nem szabad elkövetni, mert az a sámán életébe kerülhet. A köteléket szorosra kell húzni, hogy a bugyorba kötött ember a testével közvetlenül érzékelhesse az emberek érzéseit. Az összekötözésnek, a szíjaknak, az apró dohányosbugyrokkal teleaggatott zsinórnak mind mély értelme van számunkra. Jelenti azt, hogy ezáltal mind összekötődtünk, megszűnt az embert az embertől elválasztó távolság; kötelék jött létre az ember és a Nagy Szellem között. Azt is jelenti, hogy szolgálatunkba állítottuk az erőt. A sámánt úgy kötöztük össze, hogy a szellem jöhessen és felhasználhassa. A megkötözés egyesíti az embereket, és bölcsebbé teszi őket. Nem csak a júwípi szertartáson kötözünk össze embereket nyersbőr csíkokkal. A régi időkben a férfi esküt tett arra, hogy egy másik férfi barátja — khólá - lesz. „Barát" - a fehérek nagyon könnyedén használják ezt a szót. Meglehet, nem tudjátok, mit is jelent a barátság valójában. Ha két fiatalember megesküdött rá, hogy ezentúl khólá, barátok, akkor szinte egyetlen személlyé váltak. Mindent megosztottak - életet és halált, fájdalmat és örömet, az utolsó falatot, még az asszonyaikat is. Minden pillanatban készen álltak az életüket adni egymásért. Ugyan- így egy idősebb férfi is társává fogadhat egy fiatalabbat, s ezáltal húga - őse - lesz neki. Tulajdonképpen fiává fogadja, noha esetleg csak néhány évnyi korkülönbség van köztük. Az ilyen módon kötött barátságot a férfiak szertartással pecsételték meg. A sámán mindkettőjüket letakarta egy bölénybőr takaróval, majd szíjakkal áttekerte őket, és kihirdette a 92 jelenlevőknek, hogy ez a két ember most már - mint khólá, vagy mint húgá — összetartozik. Ugyanennek a gondolatmenetnek az alapján volt egy „feloldozó" szertartásunk is - a gicsijúskábi. Ennek során az, aki megölt valakit, feloldozhatta magát a véres bűn alól. Az ilyen szertartás végrehajtása után az érintett családoknak meg kellett egymásnak bocsátaniuk. Ajúwípi-sámint azért kell összekötözni, hogy ezzel rábírjuk a szellemeket, hogy jelenjenek meg. Ha a sámánt kioldozzák, a szellemek eltűnnek. Előfordul az is, hogy egyáltalán el sem jönnek. Néha az ember csak annyit érez, hogy egy bársonyos kéz, lágyan, akár egy törleszkedő kismacska, meglegyinti a vállát és a nyakát. Ha az összekötözéssel elkészültek, két ember megragadja a júwípi- sámánt, és arccal a föld felé lefektetik, úgy, hogy a feje az oltár közelébe kerüljön. A sámán most olyan, mint egy halott. Nem létezik többé. Mi sohasem temetkeztünk koporsóba; a halottainkat, akárcsak most a sámánt, takaróba csavartuk. Aztán felraktuk egy állványra, kitéve a szélnek és az esőnek, míg csak a természet el nem emésztette őket. Miközben a csillagos takarójába burkolt sámán itt fekszik a földön, a szelleme innen sok száz mérföldre, távol járhat, őseinkkel beszélgethet. A sámán megszűnt létezni. Rajtunk múlik, hogy visszahozzuk-e. A feladatra nagyon erősen összpontosítani kell a figyelmünket, segíteni kell neki wácséícs icsíjá által — magunkban fohászkodva kell imádkoznunk érte. Most elfújják a petróleumlámpát. A tökéletes sötétség segíti a koncentrálást. A sámánnak is és minden jelenlevőnek pontosan a megfelelő módon kell használnia az erejét. Máskülönben a jelenleg védtelenül kiszolgáltatott sámán az életével fizethet. Villám sújthatja halálra. Most megérkeznek a szellemek. Ok megérinthetik az embert, de az ember nem nyúlhat hozzájuk. Készen állunk, kezdődhet a dobszó, az ének, az imádság. Az első énekem szövege: „Hol az a szent szellem, akit a sors ma éjszakára mellém rendelt?" A következő éneké: „Rosszat tettem. Megbántottam a szellem látomását. De megváltozom. Egészen más leszek. Megváltozik az életem. Négy életem van, a négy széliránytól. Amikor föntről lejöttem a földre, ígéretet kaptam, hogy erőm lesz, amit az emberek javára használnom kell majd." A harmadik énekemben a szellemeket hívom. Énekkel könyörgök nekik, hogy jöjjenek. Hívom a szellemeket nyugatról, a fekete erőt, a vörös erőt, a sárga erőt és a fehér erőt délről. Könyörgök a felülről jövő erőért, a saserőért, kérem, hogy éreztesse velünk jelenlétét. Imádkozom az alulról jövő erőhöz, anyánkhoz, a földhöz, hogy legyen velem, segítsen, teljesítse kéréseinket. Az ötödik énekem így szól: „Erre a kőre tettem le szent pipámat. Ez a kő én vagyok, én vagyok a kő. Ezért ebben a pillanatban velem lesz a Nagy Szellem bölcsessége." A hatodik dallal a női szellemekhez szólok. Azt énekelem, hogy közülük négy van most itt, két szárnyas asszony fölöttem az égen és két női szellem a földön, segítenek nekem, megtisztelnek a jelenlétükkel. Ok irányítanak, megértem a nyelvüket; általuk értem a pókok és hangyák szavát is. A Nagy Szellem megáldotta ezeket az apró lényeket. Az ő áldásával beszélő viszonyban lehetek velük és a lég szárnyas lakóival, a madarakkal. Ily módon a szellem velem van. A hetedik dalom: „Itt jönnek a táncoló szellemek. A titokzatos erőt dicsőítik dallal és csörgővel. Táncolnak, boldogan." Végül az utolsó énekem: „Te hallod az én hangomat, én hallom a te hangodat; most a szellem hangja jön hozzám. Amit ma este hallani fogok, betegségről, egy ember bajáról, most a szellem szól hozzám és rajtam keresztül mindannyiótokhoz. " És jönnek a szellemek, nyugatról és délről, fényes szikrák képében, egy toll lágy simítása képében. Jönnek fölülről és jönnek alulról, hogy beleremeg fal és padló. Hangokként jönnek, halk, testetlen, száj nélkül szóló hangokként, nem emberi hangok, de mi így is megértjük őket. A szertartás hosszú, de végül újra fellobbannak a fények, és megpillantjuk a sámánt, amint ott ül a körülötte feltekeredett dohánybugyros zsineg közepén, se takaró, se szíjak rajta, ismét létezik, itt van köztünk. Nekünk pedig most mindnyájunknak van valamiféle mondanivalónk, jó dolgokról szólunk, arról, amit érzünk és amit átéltünk. De feltehetünk kérdéseket is, egészségi állapotunkról, családi problémáinkról, érdeklődhetünk elveszett emberek, tárgyak felől. És a júwípi mindegyikünknek válaszol. Ha jó sámán, ha megvan benne az erő, minden kérdésre megkapta a választ, amikor a takaróba burkoltan hevert a sötétben. A sámán meggyújtja a szent pipát, és a szárát imádkozva az égnek emeli. Aztán a pipa körbejár, az óramutató járása szerint, kézről kézre adják, szájról szájra megy. Szára, füstje összekapcsolja a földet és az eget, embert az emberrel. Mind négyet szippantunk belőle, járja a kezdet és vég nélküli kört, majd visszaér a sámánhoz. Ma éjszaka meg kell ismerkedned a kutyahússal. Készülj föl rá, szent gyógyító szerben részesülsz. Nehogy azt mondd: — Dehogy kóstolom meg ezt a szörnyűséget, brrr! - Pontosan ezt nem akarjuk tőled hallani. Örülj, ha neked jut a kutya feje, mert az szerencsét hoz. Van itt elegendő jó falat 93 mindannyiunk számára — kenyér, édes waszná és édes wózsábi. A szertartásaink mindig lakomával végződnek. Az ember bendőjének megtöltése - az is szent dolog. így együtt, a földön ülve, hátunkat a falnak vetve elkölteni az ételt - ez is olyan dolog, ami úgy összeköt bennünket, akár a bőrszíjak. Végül körbejár egy fiú, az óramutató járása szerint, az egyik kezében merőkanál, a másikkal a vödröt hozza, a vödörben pedig tiszta, hideg víz van, a szent folyadék, ami nélkül nincs élet. Reménykedjünk benne, hogy akad még tiszta víz akkor is, amikorra a mai fiúk öregemberek lesznek. A vízosztó fiú szinte gyerek még. Azért bízzuk rá ezt a fontos feladatot, hogy férfinak érezze magát, hogy megmutassuk neki, hisszük, hogy ami most történik, nagy dolog - itt most ő a kapocs a következő nemzedékhez, általa adjuk át ősi hitünket azoknak, akik utánunk jönnek majd. A folyamatosság tudata nélkül az életnek nem volna értelme. Most a sámán gondosan kiveri a hamut a pipából, és kiveszi a szárat a pipafejből. Ezzel a mozdulattal megtöri a földet és az eget egyesítő köteléket, amely mindannyiunkat egyesített. Ilyenkor, amikor részeire szedték szét, a pipa már nem szent. Most már csak egyszerű tárgy. És most mindenkinek, aki itt ül, sorban mondania kell bizonyos szavakat. Meg kell tanulnod ezeket a szavakat helyesen mondani: mídágújé ójáz í- minden rokonom, mi mindannyian, mindenki. Ezen a földön élő összes emberi lényt értjük, és minden élőlényt, a legapróbb rovarig, a legparányibb növényig. Ezután már nem mondunk semmit. Felkelünk és elmegyünk, mert ajúwípi szertartásnak vége.