Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 18. old )

16/KŐVÉ VÁLT VÉR Egy régi-régi történet járja nálunk, nagyapák mesélik az unokáknak számtalan generáció óta. Arról szól, hogy valamikor egy óriási áradás óceánként borította el a prérit. Az emberek közül, akik réges-régen ezt a földet benépesítették, néhányan egy magas hegy tetejére menekültek; de az ár tovább nőtt, elsöpörte őket, feldúlta a földet, és minden élőlényt elpusztított. Az emberek húsa és csontja hatalmas, vérrel teli medencévé változott. A vér megalvadt, megszilárdult, és ahogyan az idő múlt, vörös pipakővé változott. Ott van most is, Minnesota állam délnyugati csücskében. Ez az egyeden hely a földön, ahol a szent, vérvörös sziklák találhatók. Egy fiatal, szép nő túlélte az áradást. Amikor a hullámok már-már elborították, hatalmas sas csapott le a felhőkből, és elvitte egy magas hegycsúcsra, ahol már biztonságban volt, oda nem ért fel az árvíz. Ott aztán két fiúnak adott életet, akik, felnővén, a sziú nemzet ősei lettek, így mesélik a vének. A vérrel teli medence néhány más mondában is szerepel, olyan régiek ezek a mondák, hogy már senki sincsen, aki teljes egészükben emlékezne rájuk. Nagyapám mesélte nekem a nyúlfiúról szólót. Volt egyszer, hol nem volt, hogy a nyúl egy vérrel teli medencére bukkant. A nyúl nekiállt, szilárddá gyúrta a vért, törpére emlékeztető emberi lény alakjára. De még mindig csak nyers vérből volt, nem pedig húsból. A nyúl addig rugdalta ide-oda, amíg belek kezdtek formálódni benne. A nyúl addig folytatta a munkát, amíg csontok is nőttek benne. A nyúl csak játszott vele tovább, eladdig, amíg ember lett a vérből — egy fiú. A nyúl nagyon szépen felöltöztette - tarajos sül tüskéivel kihímzett, vörös szarvasbőr ruhát adott rá. És elnevezte Nyúlfinak. Nyúlfi nekivágott a világnak. Ment, ment, amíg egy faluhoz nem ért, ahol emberi lények laktak. Látott egy csomó fiút, olyanokat, mint ő maga is. Megkérdezték, honnan jött. Nyúlfi azt felelte: - Egy másik faluból — de másik falu nem volt. Az a falu, amelyikbe Nyúlfi érkezett, az egyetlen falu volt a világon. Nyúlfi még hozzátette: - Ahonnan én jöttem, az egy nagyon szép hely. De benneteket nem vihetlek el oda. A ruha, amit viseltek, nem elég szép hozzá. Volt a faluban egy ifjú szűz. A falu népe úgy vélte, jó lenne a lányt feleségül adni Nyúlfihoz, aki — úgy tűnt - különleges erőkkel rendelkezik, miért is hasznos lenne őt rokonukká tenni. Hanem Igdómi, a pókember, az agyafúrt cselszövő, aki folyton csak azt lesi, hogyan fordíthatná más baját a maga hasznára, magának akarta megkaparintani a lányt. Addig mesterkedett, amíg sikerült az embereket Nyúlfi ellen fordítania, amíg elérte, hogy irigykedni kezdtek Nyúlfira, mert annak olyan szép ruhája volt. Az egyik falusi fiú így szólt: - Nekem van olyan erő a birtokomban, ami hatni tud arra a Nyúlfira. Karikát dobok rá. - Elvették Nyúlfitól a szép, vörös ruháját is. Amikor megpróbált ellenük szegülni, megkötözték. A kétszínű pók tovább uszította a falusiakat: — Végezzünk vele ezzel a henteskéssel. — A nyersbőr szíjakkal összekötözött Nyúlfi ott állt szálfaegyenesen. így szólt: - Ha már meg akartok ölni, elénekelem a halotti dalomat. Barátom, barátom, Harcoltam a Nappal, Fel akart perzselni, Nem bírt velem. A Nappal vívtam, De még a Nap sem Volt képes megölni. Nyúlfit miszlikbe vagdalták, egy halom levesbe való húscafat lett belőle. Csakhogy ezt a Nyúlfit nem volt könnyű megölni. Hatalmas vihar támadt, a vizek megáradtak, szakadt a zápor, kopogott a jégeső. Jött egy felhő, ráborult a földre, minden eltűnt benne. Amikor a felhő elvonult, a húscafatoknak nyomuk sem volt. Volt azonban, aki látta, hogy a cafatok összeálltak, alakot öltöttek, Nyúlfi alakját. Nyúlfi feltámadt, de a felhővel együtt elszállt ő is. Akkor megint mondogatni kezdték egyesek: — A Nyúlfi wákhá - szent-, csak úgy duzzad az erőktől. Adjuk hozzá a lányt. - A cseles pók viszont így szólt: - Felejtsük el Nyúlfit. Vagyok én is olyan erős, mint ő. Kötözzetek csak meg nyugodtan. Vagdaljatok miszlikbe. - Igdómi emlékezett rá, mit is énekelt Nyúlfi. Azt hitte, a szavakban rejlik az erő. így énekelt hát: Barátom, barátom, Harcoltam a Nappal, Fel akart perzselni, Nem bírt velem. A Nappal vívtam, De még a Nap sem Volt képes megölni. Fel is metélték Igdómit, de ő nem támadt fel soha többé. Csak egy maréknyi húscafat maradt belőle. 239 A Nyúlfihoz hasonló módon - akit Weódá-wícsásá, Sok-Vér- Ember néven emlegetnek - más lények is jöttek létre, mint például a szarvas és a bölény, melyeket mi szentnek tartunk, mert feláldozták magukat azért, hogy népünknek legyen mit ennie. Ennek a történetéről többet itt most nem mondhatok el, mert annak, aki el akarná mesélni, de annak is, aki meg akarja hallgatni, előbb két napon át böjtölnie kell és meg kell tisztulnia a gőzfürdőben. De ennyit, amennyit mondtam, elmondhattam róla. A vérrel teli medence egy harmadik változatban is előfordul a meséinkben. Howard Red Bear, vagyis Vörös Medve Howard, egy alleni ember, aki csaknem száz évet élt, mesélgetett egy történetet, melyet még a nagyapjától hallott. Ezek szerint volt egyszer, sok-sok emberöltővel ezelőtt egy fiatalember, azok egyike, akik elsőként imádkoztak a szent pipával a kezükben a törzs boldogulásáért. Akkoriban még csak egyetlen pipa létezett, az, amelyet a Fehér Bölény Asszony hozott nekünk. A fiatalember elment egy távoli, magányosan, toronyként magasodó sziklához; a törzs többi tagja otthon várta, hogy a fiatalember befejezze az imádkozást. De hiába várták: sohasem jött vissza többé. Négy nap elteltével elindultak, hogy megkeressék, és a távoli szikla lábánál, ott, ahol a fiatalembert utoljára látták, vérrel teli medencét találtak, mellette hevert a Fehér Bölény Asszonytól kapott pipa. Letáboroztak, és négy napon át gyászolták a fiatalembert. Az egyik férfi imát mondott érte, fejét a sziklának támasztva, és ekkor mélyen a föld alól hangot hallott: - Ez az én vérem, ezt fogjátok használni. - És a vér vörös pipakővé változott. Nagyon jó, hogy ősi legendáink, melyek nemzedékről nemzedékre szállnak, mind azt a hitet erősítik, hogy a mi vérünkből, a sziú nemzet véréből lett a kő, melyből a szent pipa készül. Mert ez a pipa mi magunk vagyunk. A szára a mi gerincünk, a feje a mi fejünk. A kő a mi vérünk, vörös, akár a bőrünk. A pipa öblének nyílása a mi szánk, és a pipából felszálló füst a mi lélegzetünk, népünk láthatóvá vált lehelete. Amikor ott állunk földnagyanyánkon, imádkozva, szent pipánkat az ég felé emelve, szára hídként köti össze a földet a saját testünkön át az éggel, Wákhá Tágával, a nagyapa-szellemmel. A pipát szent vörös fűzfakéregdohánnyal tömtük meg, minden egyes morzsája a föld egy- egy élőlényét képviseli. A Nagy Szellem minden teremtménye, az egész világegyetem benne van a pipában. Az imádság pillanataiban mindannyian ott vagyunk benne. Ez a hatalmas érzés gyakran úgy megráz bennünket, hogy elfog bennünket a sírás, könnyezve nyújtjuk a pipát a felhők felé. A mi szent pipánk - utoljára hagytam, hogy a pipáról beszéljek, mégpedig két okból. A pipa a mi legszentebb értékünk. Egész hitünk a pipából ered. A szent pipa minden szertartásunk szíve, bármennyire is különbözzenek egyébként a szertartások egymástól. Amikor látomásért könyörgünk, amikor alávetjük magunkat a naptánc, a júwípi-éj sötétje, az izzasztókunyhó kínjainak, a pipa mindig velünk van, mindig a pipa van mindennek a központjában. Számunkra a pipa éppoly szent, mint amilyen a szent nyílköteg a sájeneknek. Sőt még annál is szentebb, mert a nyílköteg csupán a sájeneké, míg mi a pipát e teknőc alakú földrész minden törzse, a világon létező minden élőlény nevében emeljük magasra. A pipának ez a szentsége az oka annak, hogy a pipáról az embernek mindig legeslegutoljára kell szólnia, amikor már minden egyebet elmondott. Van azonban egy másik ok is, amiért ilyen sokáig halasztottam, hogy a pipáról beszéljek. Félek beszélni róla. Ha egy indián megkísérli, hogy a pipáról beszéljen, hamar belezavarodhat. Agyunk nem képes rá, hogy tökéletesen, teljes egészében megértse. Annyira szent ügy ez, hogy visszarettenek tőle, nem akarok mindent elmondani, amit a pipáról tudok. Akármilyen vén vagyok, akármennyit töprengtem is rajta, akármennyit tanultam, sohasem érzem egészen azt, hogy kész lennék a pipáról beszélni. Néha látomásom van arról, hogy írunk egy könyvet csak és kizárólag a pipáról, hiszen a pipa révén minden indián bölcsesség megismerhető. De - ahogyan már mondtam - nagysága félelemmel tölt el, nyomaszt. Nagyatyáinktól tudjuk, hogyan került a szent pipa törzseinkhez. Egyszer egy nyáridőben, megszámlálhatatlan emberöltővel ezelőtt, népünk különböző csoportjai szokott éves találkozójukra gyűltek össze. A vidék gyönyörű volt, mindenfelé magas fű és virágok borították, de az emberek éhesek voltak. Sokkal-sokkal előbb történt mindez, hogysem fegyverünk vagy lovaink lettek volna, és a vadászok élete nehéz és bizonytalan volt. Az egyik sziú törzs - az itázípkhó, az „íj nélküliek" törzse— már napok óta nem evett egy falat húst sem. Kiküldtek hát két vadászt, hogy bölények után cserkésszenek. A két ember sokáig járt vad után, de egyetlenegyet sem találtak. Végül egy hegytetőre értek, ahonnan messze elláttak, és megpillantottak valamit, ami feléjük tartott. Először azt hitték, bölény, de amikor közelebb jött, kiderült, hogy egy szép fiatal nő, a legszebb, akit valaha csak láttak. Finoman megmunkált, hófehér szarvasbőr ruhát viselt, olyan csodálatos volt a ruha díszítése, hogy nem lehetett 240 emberi kéz műve. Haja lazán omlott a vállára, kivéve baloldalt, ahol bölényszőrrel fogott össze egy tincset. A hátán batyut vitt, kezében zsályalevél legyező. A csodálatos asszony így szólt a két vadászhoz: — Ne féljetek. A bölények nemzetségétől jövök, üzenetet hoztam a népeteknek, mégpedig örömhírt. - Ahogyan ott rátekintett az asszonyra, az idősebbik vadász ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magáévá tegye. Feléje nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni, csakhogy az asszony lílá wákhá, az embernél magasabb rendű lény volt, aki nem azért jött, hogy egy férfi kéjes vágyait betöltse. Néha úgy mesélik, hogy amint a vadász kinyújtotta az asszony után a kezét, hirtelen egy felhő ereszkedett rá és beburkolta. Amikor a felhő eloszlott, a férfiból mindössze egy halom szikkadt csont maradt. A történet nemcsak ebben az egyetlen formában maradt fenn, és nekem sem egészen így mondták el a szellemek. Ha eljön az ideje, és úgy érzem majd, hogy képes vagyok rá, többet is mondok erről. Egy azonban bizonyos—azt az embert a vágy ölte meg, mint előtte és utána is annyi mást. Ha ez a föld valaha elpusztul, annak az oka a kéjvágy lesz, az élvhajhászás, az, hogy mindenki csak a maga kielégülését keresi, a mohóság, amivel a zöld békabőrt hajszolják azok az emberek, akiknek csak a saját személyük a fontos, akik mit sem törődnek a mások elképzeléseivel. így hát csak egyetlen, fiatal vadász maradt, és a Fehér Bölény Asszony azt mondta neki, térjen vissza a népéhez, szólítsa fel őket, készüljenek az ő fogadására. Elmagyarázta, mit kíván tőlük. Állítsanak egy nagy tipit és benne egy úwágá wákhá-1, egy megszentelt földoltárt. Azt is kérte, hogy a tipiben legyen egy bölénykoponya, és három botból készítsenek egy kis állványt. A fiatalember visszatért a népéhez, és elmesélte, mi történt vele és a társával. Elmondta nekik, hogy másnap reggel egy szent asszony jön hozzájuk látogatóba, aki a bölények nemzetségétől hoz üzenetet. Azt is elmondta, mit kíván tőlük az asszony, és mindent meg is tettek, úgy, ahogyan azt az asszony kívánta. Másnap a kikiáltó mindenkit a szent tipi köré hívott, és a kelő nap sugarainál meg is látták a Fehér Bölény Asszonyt, aki szentként közeledett feléjük. A kezében a zsályalegyező helyett most a szent pipát tartotta. Szárát a jobb, fejét a bal kezével fogta, így tartjuk a pipát mind a mai napig. A Fehér Bölény Asszony belépett a tipibe, ahol a törzs vénei várták, így köszöntötték: — Nővérünk, boldogok vagyunk, hogy eljöttél. Húsunk már egy ideje nincsen, nem tudunk néked mást kínálni, csupáncsak vizet. - Wácsághá - harmatkásafű - csomót merítettek egy bőr vizestömlőbe, és így adták át neki, és a mai napig harmatkásafüvet vagy egy sastollat merítünk vízbe, s azzal hintjük meg azokat, akiket meg akarunk gyógyítani, vagy meg akarunk tisztítani valamelyik szertartásunk során. A legtöbb rítusunk azzal végződik, hogy vizet iszunk, mindez állandóan frissen tartja bennünk a Fehér Bölény Asszony emlékét. O pedig elmagyarázta és megmutatta az embereknek, hogyan használják a pipát. Megtöltötte vörös fűzfakéregdohánnyal. Aztán a nap és az óramutató járásának megfelelően körbejárta az oltárt. Ez a végtelen kört jelképezte, a férfi útját fiatal éveitől hajlott koráig, a tudatlanságtól a tudásig. Az életet. Ezért, ha ma tartunk egy szertartást, mielőtt meggyújtanánk a pipát, mi is ugyanígy körbejárunk. A Fehér Bölény Asszony ezután egy darabka száraz bölényganajt dugott a tűzbe, hogy meggyújtsa vele a pipát. Számos generáción át ez volt a pipa meggyújtásának egyedül helyes módja, de mostanság már legtöbbször gyufát kell használnunk hozzá. A Fehér Bölény Asszony most azt mutatta meg az embereknek, hogyan kell a pipával imádkozni. Felemelte az égre, leengedte a föld felé, sorban a négy irány felé mutatott vele, ahonnan a szelek fújnak. A pipának ezt az emelgetését úgy hívjuk: húbáglúzá. — Úgy fogtok majd élni a szent pipával, mint megelevenedett imádsággal — mondta a Fehér Bölény Asszony az embereknek —, lábatok földnagyanyánkon nyugszik, a pipa szára fölnyúlik, egészen az égbe, nagyatyánkhoz, testeteken át összekapcsolódik a Szent Lenti a Szent Föntivel. Wákhá Tágá mosolyog ránk, mert immáron egyek vagyunk, a föld, az ég, minden, ami él, és az íkcsé wícsásá — az emberi lények. Most egyetlen hatalmas családot alkotunk. A pipa egyesít bennünket. Békét teremt. Van valahol egy vérrel teli medence, a ti népetek onnan ered. Meglátjátok majd: a vér kővé vált, s a kő vörös. Szent helyről származik, s az a hely minden népé, ott még a legádázabb ellenségekből is barát, rokon lesz. - Valószínűleg ettől az időtől kezdve él az a szokás, hogy a sziúk minden fontos szertartásukat ezekkel a szavakkal fejezik be: mídágújé ójáz í— minden rokonom -, a növények, az állatok, az emberek mind-mind egyetlen, hatalmas család tagjai. A Fehér Bölény Asszony ezután a törzs asszonyaihoz és lányaihoz fordult. Azt mondta nekik, hogy az ő kezük munkája és méhük gyümölcse élteti a törzset. — Földanyánktól származtok — mondta. — A feladat, amely nektek jutott osztályrészül, semmivel sem csekélyebb, mint a harcosoké és a vadászoké. — Ezért a szent pipa olyan valami is, ami a férfiakat és a nőket a szeretet körébe fogja. A pipa az egyetlen olyan szent tárgy, amelynek mind a férfiak, mind a nők részt vesznek az elkészítésében, 241 a férfiak a pipafejet és a pipaszárat alakítják ki, a nők pedig minden művészetüket beleadva tarajossültüske-hímzéssel díszítik. Az indián esküvőn a férfi és a menyasszony együtt fogják a pipát, és a vörös kendő, mellyel kezüket beburkolják, egész életükre összeköti őket. A Fehér Bölény Asszony végül a gyermekekhez beszélt, mert a gyermekek többet megértenek, mint amennyit koruk szerint feltételeznének róluk, és az indián gyerekeknek joguk van hozzá, hogy ugyanazzal a tisztelettel kezeljék őket, mint a felnőtteket. Elmagyarázta a kicsiknek, hogy mindaz, amit a felnőtt férfiak és nők tesznek, értük, a gyerekekéit történik. Hogy a gyermekek a nemzet legnagyobb kincse, hogy ők jelentik a következő nemzedékeket, a nép jövőjét, a véget soha nem érő kört. - Soha ne feledjétek ezt, s ha felnőttök, adjátok tovább a ti gyermekeiteknek - intette őket. Mindezt elmondván, a Fehér Bölény Asszony beburkolta a pipát a batyuba, melyet a hátán hozott, és a köteget átadta az íj nélküliek legvénebb főnökének, hogy ő őrizze azt. A főnököt néha Standing Hollow Horn, Álló Üreges Szarv néven emlegetik, de úgy is hívják, hogy Buffalo Standing Upward, Ágaskodó Bölény. A Fehér Bölény Asszony a pipán kívül egy kerek, vérvörös követ is adott az embereknek. Hét kör rajza látszott rajta — a lakoták hét tábortüzének23 vagy " A „hét tábortűz"-ön a titon sziúk hét csoportját — törzsét - kell érteni: oglala. sfcsághú, húgpápá, mnígówózsú, itázípkhó, óóhénúbá, sihászába; a „hét szertartás" pedig az izzasztókunyhó-rítust, a látomáskeresést, a halott lelkének megőrzését elvégző szertartást, a naptáncot, a társsá fogadás rítusát, a lányok asszonnyá avatását és a rituális labdajátékot jelenti a sziúknál. annak a hét szertartásnak a jele, amelyek a pipához tartoznak. Vagyis azok számára, akik a jeleket olvasni tudják, a kő ismét csak az egész világegyetemet jelképezte. Miután a Fehér Bölény Asszony mindezt elvégezte, elbúcsúzott az emberektől, és elindult visszafelé, ugyanabban az irányban, amelyből érkezett. Elmentében dalolt: „Níjá táíjá máwánijé", amit így fordítottak le: „A látható lehelettel járom az utam." Ha a szavakba jobban belegondolunk, mélyebb értelmük van. Először is, níjá táíjá nemcsak leheletet, lélegzést jelent, hanem azt is, hogy valami eleven, élő, sőt magát az életet is. Azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a pipát tiszteljük, élni fogunk, megőrizzük önmagunkat. A „látható lehelet" gondolata a pipa füstjeként értelmezhető, ami népünk lélegzete. De emlékeztet bennünket a bölény leheletére is, amint az a hideg napokon láthatóvá válik. Azt a tényt hangsúlyozza, hogy számunkra a pipa, az ember és a bölény egy és ugyanaz. És ott, az emberek szeme láttára, a csodaszép asszony hófehér bölénnyé változott. Ballagott, ballagott a látóhatár felé, míg végül eltűnt az emberek szeme elől. Ezen is el lehet gondolkozni, nem nehéz megérteni. A bölény népünk része volt, húsa és vére bennünket táplált, saját húsunkká, vérünkké vált. Öltözetünket, tipijeinket, mindent, amire az élethez szükségünk volt, a bölény teste adta. Nehéz lett volna megmondani, hol végződik az állat és hol kezdődik az ember. A fehér bölényirhából készült takaró azóta is mindig a legritkább, legnagyobb kincs volt, amit egy törzs a magáénak mondhatott. Az ilyen fehér szőrű bőrért egy-egy törzs mindenét odaadta volna. Amikor a bölények eltűntek, velük együtt eltűntek az egykori, szabad indiánok is. A két Dakota államban, Wyoming és Montana államokban egyes vidékeken helyet biztosítottak néhány mindent túlélő bölénycsordának. A kormány erdészei felügyelnek és a turisták bámészkodnak rájuk. Ha bölénytestvérünk beszélni tudna, minden bizonnyal így szólna: - Rezervátumba dugtatok, akár az indiánokat. - Ami az életet és a halált illeti, mi és a bölények mindig ugyanabban a sorsban osztoztunk. A Fehér Bölény Asszonytól kapott pipa ma is megvan, a törzs legszentebb öröksége. Pdéhícsálá Húhú Csánúbá — Bölényborjú Csont Pipa a neve. Nem olyan, mint a többi pipa. A szára bölényborjú lábszárcsontból készült. Bölényirhába és vörös flanelruhába van csavarva. Vörös sastollakat, négy kisebb skalpot és madárbőröket kötöztek rá. A pipa már nagyon vén, nagyon törékeny. Az itázípkhó sziú törzsbeli Elk Head, Szarvasfej család tizennégy generáción keresztül vigyázott rá. Mióta rezervátumba kényszerítettek bennünket, a pipát mindig Green Grassban, Zöldfűben, az Eagle Butte-tól, a Sasoromtól északra őriztük, a Cheyenne River — Sájen Folyó - rezervátumban. Mondják, hogy a pipa őrzői egykor mind csaknem száz évig éltek. A Szarvasfej család a Pdéhícsálá Húhú Csánúbá-n kívül egy másik, szintén nagy tiszteletben álló, szent törzsi pipát is őrzött, azok közül a pipák közül egyet, melyeket először készítettek a vörös pipakőből a Fehér Bölény Asszonytól tanult módon. Ez a régi pipa volt a minta, minden pipánk ennek a mása. Vörös sas tollát kötötték rá. A toll arra a sasra emlékeztet, amely megmentette az árvíz egyeden túlélőjét, aki azután a sziú nemzet őseinek, az ikerpárnak adott életet. De felidézi a toll azt is, hogy a sas a bölcsesség jelképe, a sas majdnem olyan fontos a számunkra, mint a bölény. Ezért sok sámánunk is sastollat erősít a pipájához. A gyógyító szertartásokhoz a tollat fölülre, a pipaszár végére kötik. Ha valamilyen családi perpatvar rendezése érdekében hívnak össze szertartást, a toll a pipaszár közepén 242 leng. Ha valaki valamilyen tudásra szomjas, a tollat oda erősítik, ahol a pipa feje és a szára találkozik. A pipa fejének alakja körülbelül ilyen: fordított T-re emlékeztet. Ez azonban csak olyan ember pipájára jellemző, aki apaként már családot alapított. A nőtlen fiatalember pipája sima L alakú, a külön orrtoldalék hiányzik róla. Nálunk semmilyen fontos esemény, legyen az akár jó, akár rossz, nem történhet meg a pipa nélkül. Ha egy ember haragjában vagy csak véletlenül megöli egy törzsi testvérét, ezzel megszakad a szent kör, és az egész nép sebet kap. A gyilkos, ahányszor csak inni akar, a víztükörben megpillantja áldozata arcvonásait. A vérontást csak egy feloldó szertartás feledtetheti, ahol a szent pipa hozhat megnyugvást az emberek lelkébe, békítheti meg az érintett családokat. Ha valakinek a szavában kételkednek, felajánlhatja a „késharapást". Ha megteszi, az emberek tudni fogják, hogy igazat szólt, mert ha olyasmit állít, ami nem igaz, és ajka megérinti a vasat, balvégzet lesz az osztályrésze. 1 losszú évek óta egyetlenegyszer sem hallottam róla, hogy valaki kést harapott volna; úgy látszik, ebben már nem hisznek az emberek. Hanem a pipa, az más. Senki sem vetemedne olyan őrültségre, hogy a pipa szívása közben hazugságot engedjen ki a száján. Az a hazugság megölné. És ebben ma is szilárdan hiszünk. A pipaszívásnak előírásos módon kell történnie, mindenkinek a megfelelő helyen kell ülnie, körben, a pipát a szentesített módon adják tovább, s a fényből visszakerül a sötétbe, mert a pipa nekünk oltár, míg a fehérek templomában minden ember csak úgy önmagában helyezkedik el, ödetszerűen, mint valami kávéházban. Nagyapám szokta volt mondani: — A föld vörös, a vér vörös, a kelő és a lenyugvó nap vörös, a mi testünk vörös. Nekünk a Vörös Utat kell járnunk a jó, észak-déli utat, az élet ösvényét. Ezért az indián és a vörös pipakőösz- szetartoznak. A minnesotai pipakőbánya a világon az egyetlen hely, ahol a szent követ találni. Ma nemzeti emlékhely, de mi indiánok most is odamehetünk, és hozhatunk a vörös kőből darabokat, melyből pipáink feje készül. A kőbánya az ősi sziú vidék szívében van. Keleti törzseink - a wahpétonok, a sziszétonok és a wahpékúték — 1851-ig tartották magukat azon a földön, akkor kényszerítették őket, hogy adják át a fehéreknek. De szerződésben biztosították azt a jogunkat, hogy bármikor odamehetünk szent pipakőért. Hajdanában a következő módon készítette el az ember a pipát. Megtisztult az izzasztókunyhóban, és dohányáldozatot ajánlott fel a szellemeknek. Három hatalmas, gömbölyű szikla nyúlik az ég felé, mondják, hogy kővé vált indiánok; az ember oda rakott le dohánykötegeket és esetleg még egy tollat is. Alighogy kiásta a követ, az ember imádkozni kezdett. A pipafejre faragott ábrák is imádságok. Az ilyen módon elkészített pipában megvolt azerő. Manapság sorozatban gyártják a pipákat, géppel, elektromos fúróval. így könnyű, túlságosan is. Az ilyen pipában vajmi kevés az erő. A kőbányát is kicsicsázták, pázsittal, önműködő kis öntöző szökőkutakkal, múzeummal. A látogató hangszóróból értesül a Fehér Bölény Asszony történetéről és más indián legendákról, miközben minden összekeveredik, és jól hallani a készülék háttérzaját, amikor a diákat vetíteni kezdik. Egyenruhás idegenvezetők terelgetik az embert, körbeviszik, elmagyarázzák a turistának a békepipa jelentőségét. Csak hát ugyan hogyan magyarázhatnak valamit, amit maguk sem tudnak? Minden roppant elegáns, hűtőberendezésekkel és vízöblítéses vécékkel, de én behunyom a szemem, szorítom, és megpróbálom felidézni ezt a helyet olyannak, amilyen akkor volt, mielőtt átrendezték és kikozmetikázták volna. Az egyik barátom, egy fiatal sámán elment a kőbányába, és az egyik parkőr felajánlotta neki, hogy egy dollár fejében kiszedhet egy fél kiló követ — kedvezményesen, mivelhogy indián. A barátom dühbe gurult. Nem a pénzért, érted, hanem azt vágta oda a parkőrnek: — Én sziú vagyok, ez itt az én földem, az én pipakövem. Elviszem, és egy vasat sem fizetek! — Volt ott egy másik fickó is, nagyon úgy nézett ki, hogy ő is indián. Azt felelte: — Helyes — és elvezette fiatal barátomat egy helyre, ahol hosszú vörös kígyóként tekeredett a pipakőér, és azt mondta a barátomnak, hogy vigyen csak belőle, amennyit akar, és vegye úgy, hogy ez a Nemzeti Park Szolgálatának ajándéka. Barátom egy halom pipakővel távozott. Napjainkban az ilyen apró kis győzelmeknek kell bennünk a lelket tartaniuk. Találtam a könyvtáradban egy könyvet, George Catlin írta, régi könyv, vagy száz éve adták ki. Szeretem lapozgatni, nézegetni benne a kifakult, elsárgult, barnás pettyek éktelenítette képeket. Rábukkantam benne egy részre, amelyben az író beszámol látogatásáról a pipakőbányában, az 1830-as években. Úgy vélem, ő lehetett az első fehér ember, aki a bányát láthatta. Bizonyos értelemben őt 243 tekinthetjük az első turistának is ott, aki nyilvánvalóan csak tolmács útján beszélhetett amieinkkel. Néhány dolgot félreértett; bár lehet, hogy a tolmácsok sem álltak a feladatuk magaslatán. De Catlin művész volt, nyitott szemmel járt, és néhány dolgot csaknem pontosan megértett, és ebben benne van az is, amit mi indiánok tudunk a pipakőről. Lehet, hogy a részleteket illetően Catlin mindenben téved, ha meg valamelyik tényben nem biztos, szóözön mögé rejti a bizonytalanságát, mégis, mindé mögött, nagyon halványan, felsejlik a pipa valódi lényege. Catlin például tudta, hogy a kő az indiánok húsa. Hallott az árvízről, amely az emberek vérét pipakővé változtatta. Meséltek neki arról is, hogy valamikor régen űzött bölények zuhantak le ezekről a sziklákról, és hogy az ő vérük is pipakővé lett. A mi népünk körében én ilyesmit soha nem hallottam, de akárki is mondhatta ezt Catlinnek száznegyven évvel ezelőtt, az érezte, hogy az indián, a bölény és a pipa egyek. Egy sziú harcos azt mondta Catlinnek, hogy ez a vörös kő a sziúk testének része, és hogy a fehér embernek nem tanácsos elvinnie; húsában üreg keletkezik majd, és a meginduló vérzést nem lehet majd elállítani. Egy másik indiántól azt hallotta: - Ezt a vörös pipát a Nagy Szellem adta a vörösbőrű embereknek; testünk szent része. Tudjuk, hogy a fehér ember olyan, mint egy hatalmas felhő, mely keletről emelkedik és be fogja takarni az egész országot; tudjuk, hogy övé lesz a földünk; de ezt a helyet meg akarjuk tartani magunknak. — Ha akkor élek, akár én is mondhattam volna ezt. Catlin ír néhány mesebeli madárról is, amelyekről egykor azt tartották, hogy a kőbányában fészkelnek, és ahogyan leírja őket, az úgy hangzik, mintha a wágíjá-1, a mennydörgésmadarakat értené rajtuk. Megint az a helyzet, hogy tudomásom szerint a mennydörgésmadarak nem részei a pipának, de mindez arra mutat, hogy a régi, bölényvadász időkben nagyon sok történet járta erről a helyről. Élnek még köztünk vének, akik ma is állítják, hogy a sziklák között apró, kísérteties, ember formájú szellemek lakoznak, hosszuk alig egy ujjnyi, villámsebesek, roppant nehéz őket megpillantani. Az omaha törzsnek is van egy legendája a pipakőbányáról. Eszerint réges-régen élt egy omaha asszony, úgy hívták, Wahegela. Egy sziú harcos felesége volt. Egy szép napon szemtől szembe találta magát egy fehér bölénnyel. Mintegy révületben követte a szent állatot. Látta, amint a bölény nagy vörös kődarabokat kapált ki a patájával a földből, és rögtön tudta, hogy elődeinek megkövesedett teste az. így fedezte fel Wahegela a kőbányát. A sziúk és az omahák ellenségek voltak, de megfogadták, hogy ezen a szent helyen sohasem fognak harcolni egymás ellen. A föld a sziúké volt, de a kő minden indiáné, aki csak tiszteli a pipát. Ez a legenda más, mint amiben mi hiszünk, de lám, megint csak benne van ebben is a Fehér Bölény Asszony története, a legfontosabb dolgok, ha kissé más formában is: az asszony, a fehér bölény, a kővé vált indiánvér, a békességet teremtő pipa. A sok történet mind egyet bizonyít: bármilyen ellentétek legyenek is a törzsek között egyébként, a pipa mindannyiunk számára szent. Egy évvel ezelőtt egy sok törzs által rendezett gyűlésen vettem részt, amelynek az volt a célja, hogy megvizsgáljuk, hogyan lehetne egyetértés közöttünk, indiánok között. Velem volt a régi pipám, melyet már több mint harminc éve használok. Éjszaka nagyon jól sikerült szertartást rendeztünk, közvetlenül pirkadat előtt, és a pipámat negyvenöt törzs szívta. Én gyújtottam meg. Százhatvan kézen ment át, és egyetlenegyszer sem aludt ki közben. Végigparázslotta az egész szertartást. A jelen levő sámánok sorra az égre emelték, és mindegyik a saját nyelvén imádkozott a Nagy Szellemhez, ezeken a nyelveken én nem értek. Egy más szellemi síkon viszont mégis kitűnően megértettem őket. A pipa közössé tette a nyelvünket és a gondolkodásunkat. Volt ott néhány riporter, fotózni próbáltak, de egyetlen kép sem sikerült. Ahol a pipának kellett volna látszania rajtuk, csak valami fehér, ködszerű gomolygást rögzítettek. Öreg pipám akkor nem akarta, hogy fényképezzék. A mi rezervátumunkban sok embernek van saját békepipája. Én majd csak akkor leszek elégedett, ha minden családnak lesz egy. A sziú szent pipa nélkül csak félindián, csakfélember. Az utolsó embertől, akit még Szarvasfejnek neveztek, két legszentebb pipánk őrzése Stanley Looking Horse-ra, Nézelődő Ló Stanley- re, és fiára, Orvaira szállt át, akik szintén a Szarvasfej klán tagjai. Orvai a tizenkilencedik pipaőr ebben a családban. Még a mi törzsünkben is csak nagyon kevés ember látta a két pipát valaha is a védőgöngyöleg nélkül. A két szent ereklye legfeljebb ha egyszer látható egy emberöltő során. En azon kevesek közé tartozom, akik a kezükbe foghatták őket és imádkozhattak velük. Ez a pillanat meg is változtatta az életem alakulását. Sok évvel ezelőtt, amikor még, nagyon fiatal voltam, egy télen északra mentem, Green Grassba, mert úgy hallottam, ott őrzik a Bölényborjú Pipát. Valami belső késztetésre indultam el, hangokra, amelyek azt mondták, imádkoznom kell a szent pipával. Olyan volt az egész, mintha valamilyen erő kerített volna a hatalmába, amely mit sem törődött azzal, hogy megkérdezzen: „Akarod te ezt egyáltalán?" 244 Mintha autóvá váltam volna, valaki más ült a volánnál, nekem meg mennem kellett. Kemény út volt. Üvöltő szelek, hóvihar, dermesztő hideg. A hó keményre fagyott, és tükörsimán fénylett. Azt hittem, férfi őrzi a pipát, de kiderült, hogy egy asszony, Szarvasfejné, Szarvasfej főnöknek, a korábbi pipaőrnek az özvegye. Figyelmeztettek: — Ha az asszonyt látni akarod, igyekezz, mert halálán van. Hóviharban küzdöttem el magam az asszony gerendaházáig. Az idős hölgy a szoba közepén, a földön ült. Csont és bőr volt, olyan törékeny, hogy egy röpke szellő elfújhatta volna. Ajka beesett és oly száraz volt, hogy egy vizes ruhával meg kellett nedvesítenem. Ahogyan akkor ott elnéztem, nem adtam volna neki többet egy-két napnál. Láttam, hogy a szobát valamilyen szertartásra készítették elő — a padlózat cédrussal, harmatkásafűvel meg más ilyesmivel volt felhintve. Megkérdeztem: — Ki fog itt szertartást rendezni? - Azt felelte: — Te. Látomásom volt, mely szerint egy ifjú ember érkezik délről és meggyógyít. Nem ismerlek. Soha nem láttalak, de tudom, hogy te vagy az, akinek jönnie kellett. Unokáim mind keresztények már, nem élnek az ősi szokás szerint. Holnapra megszűnik a havazás, és teljes fényében felragyog a nap. Sehol sem lesz már vihar, az egész vidék, az egész föld ragyogni fog. Ha így lesz holnap, gyere el megint. Megmutatom neked a szent Bölényborjú Csont Pipát. Imádkozni fogsz vele, és meggyógyulok. Holnap napkeltekor légy itt. Green Grassban ismerőseim éltek, elmentem hozzájuk, megengedték, hogy náluk aludjak. Azt mondták: - A bolondját járatják veled. A rádió szüntelen hóviharokat jósolt. Eltartanak még egy hétig. - Hát ami azt illeti, a szél rendesen süvöltött odakint. Körbejárta a házat, akár egy besurranó tolvaj, próbára tett minden ajtót, ablakot. Hirtelen riadtam fel, sötét volt még, nem is pirkadt. Nem értettem, mi lehetett, ami felébresztett. Aztán rájöttem: a csönd. A hóvihar elült; minden csendes volt. Semmi nesz. Felkeltem, egy jót ittam a vízből és kimentem. Rezzenéstelen némaság fogadott, mintha a világ mozdulatlanná dermedt volna. Éreztem, hogy a levegő felmelegedett. Felkelt a nap. Hatalmas volt, vörös és vakító, be kellett hunynom a szememet. Még amikor elfordítottam róla az arcom, akkor is hunyorogtam. A hő izzó vörös lett, amint visszaverte a napsugarakat. Csillogott, millió és millió kristályszemcse villódzott rajta, megannyi parányi napként. Elindultam, a hó úgy ropogott a talpam alatt, mintha tojáshéj töredezne. Ez volt az egyetlen nesz közel s távol. Amikor Szarvasfejné asszony gerendaházába léptem, megint a szoba közepén ülve találtam, engem várt. A szobát kellemes illat lengte be, harmatkásafű és cédrus füstje. A házat már megszentelték. A nyugati oldalon ültem le. Megláttam egy nagy vászoncsomagot, akkora lehetett, mint egy ember, és úgy volt összekötözve, ahogyan a júwípi-t szokták. Az öreg hölgy felszólított, hogy bontsam ki a csomagot. A göngyöleg hét nyersbőrből, bölénybőrből, őzbőrből, vörös és kék flanelből állt. Lehántottam az utolsó réteget is, és ott volt előttem a pipa—Pdéhícsálá Húhú Csánúbá — a Bölényborjú Csont Pipa, számomra a világ legszentebb tárgya. Volt egy második köteg, azt is kibontottam. A másikban vörös pipakőből készült, szent törzsi pipa rejtőzött. Ez a második pipa nagyon nagy volt. A Bölényborjú Csont Pipa kicsiny. Szarvasfejné asszony utasítására mindkét pipát a kezembe vettem, előbb a nagyot, majd ráhelyeztem a kisebbet. - Tákózsá, unoka - mondta az asszony -, imádkozz velük. Látomásom volt arról, hogy eljössz, és lám, itt vagy. A pipát mindig balra továbbítsd. Mindig a jobb kezeddel vedd át. A szíved felől kell adnod, a pipafejet a szíved közelében kell tartanod. Engedd, hogy a szellem hozzád jöhessen. - Az idős asszony indián nyelven beszélt hozzám, egy olyan titkos nyelven, amelyet csak én értettem. Tartottam a kezemben a pipákat. Fejük hús volt a húsomból. Szárukban ott rejlett összes nemzedékünk. Éreztem, hogy a vér belőlem a pipába áramlik, éreztem, ahogyan ereimbe visszatér belőle, éreztem, ahogyan a tudatomban kering, mint a szellemek szokták. Éreztem, hogy a két pipa megelevenedik, megmozdul a kezemben. Éreztem, hogyan áramlik valamilyen erő a pipákból a testembe, utolsó porciká- mig kitöltve. Könnyek peregtek az arcomon. És a tudatomban felvillant a sejtés, mit is jelent a pipa. A Bölényborjú Pipa megismertetett önmagammal, megismertette velem a világot, amely körülvesz. Kigyógyította szívemet vakságából, megláttam egy másik világot, a zöld békabőr hétköznapi világa fölöttit. Rádöbbentem, hogy a pipa - ez a darabka kő és fa - az én templomom, s hogy ameddig ezt a magaménak mondhatom, soha semmi másra nem lesz szükségem. Tudtam, hogy a pipa a természet minden erőit egyesíti magában, hogy magába foglal engem is. Tudtam, hogy miközben a pipát szívom, én vagyok minden dolgok középpontja, átadom magam a Nagy Szellemnek, és hogy bármelyik indián, aki a pipájával imádkozik, 245 előbb vagy utóbb ugyanezt átéli, ugyanezt érzi majd. Tudtam, hogy amikor kifújom a füstöt, hogy szállhasson, föl, az égre, magamból is kiszabadítok valamit, ami szabad akart lenni, és ezzel a föld minden egyes növényét és állatát megörvendeztetem. Mindezt csupán a szívemmel és a véremmel érthettem meg, gondolom úgy, ahogyan az állat érti meg a dolgokat, nem pedig az értelmemmel, és ezen hosszú-hosszú éveken át töprengtem. Még mostanában is, pedig milyen sok idő telt el azóta, erre a pillanatra emlékezve elkerül az álom, átvirrasztom az éjszakát. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy amikor a lélegzetem elvegyül a füsttel, egyben a föld minden élőlényéével vegyül el, és azt is megértettem, hogy a pipában izzó parázs a Nagy Szellem szent tüze, ugyanaz a tűz, amely a napban lángol. Tudtam, hogy a pipában minden apró dolog egyesül, teljességet alkot. Formálódni kezdett bennem a meggyőződés, hogy csak akkor, ha valaha megtanulom megérteni mindazt, amit a pipa jelent, a benne rejlő teljes jelképrendszert, csak akkor tárul fel előttem teljességében, mit is jelent indiánnak lenni, mit is jelentek én a saját magam számára. Hát ezt még ma sem tudom igazán. Még mindig csak tanulgatom. Talán egy nap majd közel jutok hozzá. Amit ezután éreztem, azt nehéz szavakba önteni, belső megvilágosodás, zavar, bánat és boldogság keveredtek bennem. Az erőt sem tudom leírni, amely a pipából áramlott belém és a lelkem mélyéig felkavart. Egyszerűen nem megy. Amikor ott a két pipát a kezemben tartottam, csak egyetlen dolog volt előttem tiszta: ami most történik, megváltoztatja az életemet. Imáim nyilván segítettek Szarvasfejné asszonyon, mert meggyógyult, és még élt pár évet. Mielőtt eljöttem volna tőle, elmesélte, hogy valami fehér kormánytisztviselők elvették tőle az egyik pipaköteget, de aztán megrettentek és visszahozták. Az asszony azt mondta: - Lehet, hogy el kell majd ásnom őket, nehogy rossz kezekbe kerüljenek. - Azt is mondta nekem: - Eljő az idő, amikor az indiánok újra felemelkednek a szent pipával együtt, amikor majd mindnyájan újra fogják szívni. - Több mint harminc évvel később, amikor negyvenöt törzs imádkozott a pipámmal, eszembe jutott, mit mondott egykor az idős indián asszony. Minden bizonnyal wákhá volt, akiben megvolt az erő ahhoz, hogy előre lásson. Kaptam tőle egy tetovált jelet és a hozzá járó titkos nevet is. Szarvasfej főnök özvegyétől Nézelődő Ló Stanleyhez kerültek a pipakötegek, tehát továbbra is az íj nélküliek népe őrizte őket. Szerintem azonban a Bölényborjú Pipa minden sziúé. A Standing Rock-i húgpápáké, ahol egy asszony kővé vált, Ülő Bika népéé és az oglalábé a Pine Ridge-rezervátumban, Fékevesztett Ló törzséé. Birtokosa az óóhénú- bák- a Két Kondér - népe is, akik velünk együtt élnek a rezervátumban, és akik onnan kapták a nevüket, hogy egyszer hajdanában, már közel az éhhalálhoz, egy hússal teli bőrzsákot találtak, amiben „két kon- dérra" is elegendő hús volt. Birtokosai a síhászábák — a sziú Fekete- lábok törzse — is, akiknek akkor feketedett meg a mokasszinja, amikor, réges-régen, hosszú mérföldeket kellett megtenniük a préritüzektől elszenesedett vidéken. A sícsághúké is — a Rosebud-rezervátumban élő Egettcombúak népéé —, akiknek a lába akkor perzselődött meg, amikor ellenséges pónik felgyújtották a préri füvét a táboruk körül. Az én népemé is, a mnígówózsúké - Akik a Vízparton Ültetnek. És tágabb értelemben a pipa minden indiáné, aki csak él ezen a teknőc formáj ú földrészen. A pipaköteget őrizni nem könnyű feladat. Szép, ősi módon megépített tipiben kell tartani. Nappal háromlábú állványra kell helyezni, és napjában kétszer a nap állásának megfelelően elfordítani. Nem mindig volt lehetséges figyelembe venni azokat a pontos tennivalókat, melyeket a szent pipa tisztelete életünk minden egyes napján megkívánna. Hallottam olyan időkről, amikor nem volt más megoldás, mint hogy egy pajtában tartsák a pipákat. Nagyon szeretném, ha megint típit emelhetnénk a szent tárgyainknak. Olyan szóbeszéd is járta, hogy a nagyobbik pipa elveszett vagy összetört. Remélem, ez nem igaz. Emlékszem, mennyire felháborodtak Montanában az északi sájenek, amikor kiderült, hogy a kikészített bölényfejből álló szentséges fejdíszük, az úgynevezett Szent Bölény Kalapjuk őrzője összevissza autózott a kinccsel, kivitte a rezervátumból, Sheridanba ment vele, ahol holmi fehér antropológus megkaparinthatta volna. Nagyon dühösek voltak, hogy a szent fejfedő elhagyta a földjüket, hatalmas hajtóvadá- szatot indítottak utána, míg aztán végre visszakerült. És a sájeneknek igazuk volt. A szent tárgyainkból túl sok kerül a múxeumokba, ahol olyan emberek bámészkodnak rájuk, akiknek fogalmuk sincs róla, mit látnak, s ahol a bennük rejlő erő hatástalanná válik. A szent pipákat most már jó pár éve nem mutatták meg az embereknek. 1969 nyarán mi, a sziú sámánok, úgy gondoltuk, itt lenne az ideje, hogy kibontsuk a kötegeket. De amikor a dolognak híre ment és tévések jelentkeztek, hogy pénzt kínáljanak a „kizárólagos jogért", meggondoltuk magunkat. Olyanokká váltunk, mint az idegen ló: ha tűi közel mész hozzá, elvágtat. Azt hiszem, jó okunk volt rá. A kötegeket visszatettük rejtekhelyükre, és anélkül, hogy a pipákat láttuk volna, mindenki hazatért. Eljön majd az a nap, amikor újra kibontjuk a csomagokat, de annak az erre rendeltetett, jó napnak kell lennie, és akik eljönnek, azoknak az igazi, nemes céllal kell jönniük. Ha itt lesz az ideje, tudni fogjuk. 246 Mi indiánok békepipát tartunk a kezünkben, a fehér ember vallásának könyve viszont háborúról beszél, és mi végignéztük, hogyan javítja meg a fehér ember — állítása szerint — a világot. Most nekünk, indiánoknak kell megmutatnunk, hogyan kell az embernek testvéreivel együtt élnie, hogy ne használja ki, ne öldösse, ne nyomorítsa meg őket. A pipával, mely önmagunk élő része, imádkozni fogunk a békéért, békéért Vietnamban és a saját országunkban. Mi, indiánok úgy mondjuk, „saját országunk", mert hiszen a miénk, most is, akkor is, ha jelenleg más emberfajták vették fizikailag birtokukba, mert a föld sohasem lehet egyetlen emberé, hanem mindegyiküké és a jövő nemzedékeké. Meg kell kísérelnünk, hogy a pipát az emberiség érdekében használjuk, az emberiségért, amely a legjobb úton van önmaga elpusztítása felé. Meg kell kísérelnünk visszatérni a pipa vörös útjára, az élet útjára. Meg kell kísérelnünk, hogy megmentsük a fehér embert önmagától. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha mindannyian, indiánok és nem indiánok egyaránt, újra úgy tekintjük magunkat, mint ennek a földnek a részeit, nem pedig mint holmi külső ellenséget, amely rá akarja erőszakolni az akaratát. Mert mi, akik ismerjük a pipa jelentőségét, azt is tudjuk, hogy mivel magunk is a föld élő része vagyunk, egyetlen részecskéjét sem sérthetjük meg anélkül, hogy magunkon is sebet ne ejtenénk. A szent pipa révén talán újra megtaníthatjuk egymást, hogyan nézzünk a mögé a levegőszennyeződésből összeállt felhő mögé, amelyről a politikusok, a nagyiparosok és a műszaki szakemberek el akarják velünk hitetni, hogy ez a „realitás". A pipa segítségével talán békét köthetünk leghatalmasabb ellenségünkkel, amely saját énünk legmélyén lapul. A pipával, mindannyian összefogva, újra megalkothatjuk a végtelen kört. Az indián, amikor imádkozik, nem könyvből olvassa hozzá a szavakat. Az indián imája nagyon rövid. Aki hosszasan, sok szóval imádkozik, végül maga sem tudja, miről is beszél. Ezért az utolsó tudás, amire én megtaníthatlak - ha már éppen egy rozzant viskóban éldegélő vénembertől akarsz tanulni, egy olyan aggastyántól, aki nyolc évvel ezelőtt elérte a harmadik fokozatot —, az imádság, a fohász a látomásért: „Wákhá Tágá, Túkásílá, úsimálá—Nagyapa-szellem, könyörülj rajtam, add, hogy fennmaradjon a népem." 271