Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sánta Őz a sziú sámán ( 2.old)

 

 

 

2/AZ A PUSKA OTT A NEW YORK-I MÚZEUMBAN AZ ENYÉM
New Yorkban, az Amerikai Indián Múzeumban van két üvegtárló. Felettük ez olvasható: „Híres indián
főnökök híres puskái." Öt vagy hat puskát állítottak ki, köztük van Sitting Bulié, Ülő Bikáé is. Az egyik
régi hátultöltős fegyver melletti táblácska szerint a puska a híres Chief Lame Deeré, Sánta Óz főnöké
volt, aki a Miles tábornok ellen vívott csatában esett el, s puskáját a tábornok nagylelkűen a New York-i
múzeumnak adományozta. Nem tudom, milyen jogon ajándé- kozgatta az öreg Bear Coat Miles, vagyis
Medvebundás Miles - ahogy a mi népünk nevezte őt — mások tulajdonát. Az a puska nem az övé volt.
Az a puska az enyém. Ma már én vagyok az egyetlen Sánta Őz.
Én sámán vagyok, és látomásokról, szellemekről és szent dolgokról akarok beszélni. De ahhoz, hogy
valaki megérthesse Sánta Őzt, a sámánt, meg kell tudnia egyet-mást Sánta Őzről, az emberről. így hát az
emberrel, a fiúval kezdem, a sámánságról majd később lesz szó.
Táhcsá Húsdé — az első Sánta Őz — apai dédapám volt. Tévedésből halt meg. Mondhatjuk úgy is,
hogy meggyilkolták. Egy évvel a Miles tábornokkal vívott úgynevezett csata előtt Sánta Őz örök békét
kötött a fehér emberrel. Megegyezésre jutott az Egyesült Államok kormányával. A szerződés
értelmében kijelöltek a számára négy négyzetmérföld területet attól a helytől nyugatra, ahol most Dél-
Dakota államban Rapid City található. Ez lett volna a főnök és népe rezervátuma, és a főnökről Sánta
Őznek akarták nevezni a vidéket is. Ez a föld a miénk lett volna örökre — „ameddig csak a nap ragyog,
és ameddig csak zölden nő a fű". Manapság füstköd fedi el a napot, és fű sem igen akad már Rapid
Cityben. Lehet, hogy a fehér emberek, akik elvették a földünket, mielőtt a szerződésen megszáradhatott
volna a tinta, a jövőbe láttak.
Sánta Őz azt mondta, aláírja a szerződést, ha még egyszer, utoljára elindulhat népével egy nagy
vadászatra, és még egy nyáron át úgy élhetnek, ahogy a régi jó időkben - a bölényeket követve. Azután
mind letelepednek majd az új rezervátumban, és „a fehér ember útját járják". A kormány emberei azt
felelték, rendben van, és engedélyt adtak neki az utolsó vadászatra. A megállapodást kézfogással
pecsételték meg.
Az Egyesült Államok kormánya különös, sokfejű szörny. Az egyik feje nem tudja, mit akar a másik.
A hadsereg szavát adta Sánta Őznek, hogy békében vadászhat. Ugyanakkor utasította a jó öreg
Medvebun- dás Miiest, hogy minden indiánt, akit rajtakap, hogy a rezervátumán kívül vadászik,
támadjon meg, mert azok „ellenségesek"-nek tekintendők. Sánta Őz 1877 tavaszán északnak vonult,
kedvenc bölényvadászterületére, a Rosebud — Rózsabimbó- — és a Bighorn - a Nagyszarv- — folyók
közére. A Wolf Mountainsben, a Farkas-hegységben táborozott le, a Fat Horse Creek, a Hájas Ló-patak
mentén.
Az öregek úgy mesélték, hogy a préri sohasem volt olyan szép, mint azon a tavaszon. A zöldellő fű
magasra nőtt. A lejtőket virágszőnyeg borította, a levegőt illatár és madárdal töltötte meg. Ha már az
indiánoknak csak ez az egyetlen vadászatuk maradt, hát ennél különbet nem is kívánhattak volna. Sánta
Őz tudta, hogy a környéken katonák kószálnak, de nem aggódott miattuk. Joga volt ott lennie, ahol
van. És a bolond is láthatta, hogy esze ágában sincs bárkivel is háborúskodni. Vele volt a törzs összes
asszonya, gyermeke. Ötven sátruk tömve hússal, állatbőrökkel. Népe mintha ünnepelni készülne.
Legszebb, gyöngyökkel kivarrt holmijaikban pompáztak. Élvezték, amit a fehér emberektől kaptak: az
utolsó vakációt.
Ostobaság volt, hogy Miles tábornok ezt nem fogta fel, de azt hiszem, ő jóhiszeműen cselekedett.
Senki nem szólt neki semmit a szerződésről. A tábornoknak hat gyalogosszázada és jó néhány lovasosztaga
volt, többen voltak, mint az összes indián együttvéve, beleértve a nőket és a gyermekeket is. A
kékkabátosok lövöldözve és ordítozva rohanták le a tábort, toporzékoltatták a lovaikat, legázolták az
embereket. Közben egyikük kezében a béke fehér zászlaja lengett.
Azt hiszem, amikor Medvebundás Miles is odaért, és látta, milyen békés volt a tábor, meggondolta
magát, és megbánta, ami történt. Hadonászva próbálta megállítani az öldöklést, és egyre azt kiáltozta:
,Jíhólá, khólá - barát, barát." Indián felderítői meghallották, mit kiabál. Ok is rákezdték: „Barátaitok
vagyunk!" Kétségkívül furcsa módja volt ez a baráti látogatásnak, de dédapám úgy tett, mintha elhinné,
hogy erről van szó. Nem akarta, hogy népét lemészárolják. A béke jeleként eldobta a puskáját.
Miles tábornok odarohant hozzá, megragadta a kezét, és hevesen rázni kezdte. Közben egyre
kiabálta: „Khólá, khólá. " Csakhogy a katonái egyáltalán nem akartak békét. Indián skalpokat és
emléktárgyakat akartak. Feltehetően az asszonyok és a lányok is kellettek nekik. Egy lovas katona
odavágtatott, és rálőtt Sánta Őzre. Miles mindkét kezével megmarkolta dédapám karját, de a főnök
kiszakította magát a markából, felkapta a puskáját és lelőtte a lovast. Akkor aztán valamennyi katona az
10
összes létező fegyveréből tüzelni kezdett, megölték Sánta Özt, Iron Start — Vascsillagot —, dédapám
után a második főnököt és még vagy egy tucat harcost. Aztán kirabolták a tipiket— sátrakat—, ami
tetszett nekik, elvették, ami nem, azt szétrombolták. Még Miles tábornok sem tartotta méltóságán
alulinak, hogy néhány holmit összeszedjen, ez az oka, hogy ősöm puskája egy New York-i múzeumban
van, nem pedig az én szobám falán függ.
Még valamit arról a négy négyzetmérföldről ott a Rapid River — Gyors-folyó — mentén. Amikor a
szerződést aláírták, Sánta Őz így szólt: — Majd ha meghalok, vagy ha a törzs valaha feloszlik, ez a föld
szálljon elsőszülött fiamra, és ha ő meghal, az ő fiára, majd ebben a sorrendben tovább az utódaimra. -
Megpróbáltam perelni a kormányt, hogy visszakapjam a földemet, ők pedig azt mondták — Az
indiánoknak egyéni követeléseket benyújtani tilos. — Talán jó is, hogy nem hagyták, hogy az indiánoké
maradjon ez a föld. Gondoljunk csak bele, mennyi minden nem lenne ma ott: a neonreklámfényes
motelek, a zálogházak, Rock Hunter Édenkertje, az Agancsosokat Kitömő Műterem, az ajándékboltok,
a Valódi Indián Népművészeti Központ, benne a Tajvanban és Hongkongban készült
gyöngyhímzésekkel, az Ülő Bika Barlang - a turisták még nagyobb gyönyörűségére villanyvilágítással—,
a Demokrácia Szentélye Szuvenírbolt, a Fura Ház —ahol megtudhatod, hogy alakul majd a jövőd —, a
Vödörnyi Vér mulató, az életnagyságú zöld betondinoszaurusz, a hancúrbébik és a cicababatanyák, a
Hüllők Kertje, ahol nem etetik a kígyókat, mert azzal túl sok gond lenne. Ha elpusztulnak, semmibe se
kerül újakat szerezni. Elképzelni is borzasztó: ha ez a föld a miénk lenne, nem volna itt más, csak fák,
fű és néhány szabadon rohangáló állat. Mindez a sok értékes ingatlan kárba veszne!
Dédapám, Sánta Őz, a sziú nemzet hét nyugati törzse egyikének, a mnígówózsúknak - Akik a
Vízparton Ültetnek - egyik főnöke volt. Három feleséget vett. Első feleségének három fia volt: Did
Not Butcher — Nem Mészárolt —, Flying By - Röptében - és a nagyapám, Csádé Widgo, Bolond Szív,
angolul Crazy Heart. A második feleség csak egy lányt szült. A másik nagyapámat Good Foxnak — Jó
Rókának -hívták.
Mind Bolond Szív, mind Jó Róka híres harcosok voltak, részt vettek a Custer-csatában is. Jó Róka
ezenkívül egyike volt azoknak, akik túlélték a nag)' mészárlást Wounded Knee-nél, Sebesült Térdnél.
Bolond Szív ing-viselő2 volt, ami nagy kitüntetésnek számított. Emberi hajfurtökkel rojtozott sárga-kék
inget viselt. Törzsi tanácsainkban hallgattak rá az emberek, fontos ügyekben a véleményét kérték. Jó
Róka is köztiszteletben állt mint bölcs ember. Egészen 1928- ban bekövetkezett haláláig az ő dolga
volt, hogy szertartásaink menetére felügyeljen, és a szent táncok terének simára egyengetéséről gondoskodjék.
Bolond Szívet nem ismertem, de Jó Róka nagyapám nagy szerepet játszott az életemben,
mélységesen tiszteltem. Noha kiváló harcos hírében állt, nem szeretett ölni. Hírnevét elsősorban „ütésszámlálással"
3 szerezte, átvágtatott ugyanis az ellenséghez, villámsebesen keresztül-kasul lovagolt
közöttük, és meg-megsuhintott egyet- egyet csavart szárú, vidraprémmel bevont, kampós végű
ütőbotjával. Nagy ütésszámláló volt. O így bizonyította, hogy bátor. Nagyapáimhoz képest mi itt a
rezervátumokban bamba kiscsibék vagyunk. Azt mondják, „Custer a ti bűneitekért halt meg". Én azt
mondom, Custer él. Még mindig túl sok Custerünk és Milesunk akad a fehérek között, de hol van
egyetlen Crazy Horse — Fékevesztett Ló — is? Az egyik itteni sámán azt mondta nekem, hogy
Fékevesztett Ló fekete bőrűként fog visszatérni. Érdekes lenne.
Gyakran kértem Jó Róka nagyapát, mesélne a Custer-csatáról.3— Nem sokat mondhatok — felelte
—, túlságosan elfoglalt a harc ahhoz, hogy tudjam, mi folyik körülöttem. Egy nagy porfelhő közepébe
hajszoltam a lovamat, oda, ahol a legmelegebb volt a helyzet, közben azt kiáltottam: „Meghalni is,
harcolni is jó nap ez", de ez a nap a kékkabátosok halálát hozta, bár egyikük golyója eltalálta a karomat.
De még csak át sem ütötte teljesen. Hallottam, hogy a csata után két sájen asszony rátalált Custer
holttestére. Ismerték, ő dúlta fel békés falujukat a Washita mentén. Az asszonyok beszélni kezdtek a
hullához: „Békepipát szívtál velünk. A főnökök megmondták, ha valaha újra háborút kezdesz ellenünk,
megölünk. De te nem hallgattál ránk. Most majd megjavul a hallásod." Ezzel mindketten kivettek egyegy
árt gyöngyhímzéses tartóikból, és mélyen Custer fülébe döfték. Mondhatom neked, unokám,
százával írtak könyveket erről a csatáról olyanok, akik ott se voltak. Én ott voltam, de mindössze egy
nagy porfelhőre emlékszem.
2 Az oglala sziúk Főnöki Tanácsa által választott, irányító testületként működő hét főnök négy tanácsadóját hívták „ing-viselő"-nek.
3 Az amerikai Hetedik Lovasezred parancsnoka, George Armstrong Custer (1839-1876) vezérőrnagyi rangban azzal szerzett kétes hírnevet magának a
síksági törzsek körében, hogy katonáival 1868-ban lerohant egy békés sájen tábort, és a gyanútlan indiánok között tömegmészárlást rendelt cl. A Sánta
Őz által emlegetett „Custer- csata" 1876-ban, a Little Big Horn - Kis Nagy Szarv - folyócska mellett zajlott le, ahol a megtámadott indiánok a Hetedik
Lovasezredet az utolsó emberig felszámolták.
11
A Wounded Knee-i mészárlásról4 ennyit mondott a nagyapám, Jó Róka: - Lehet, hogy akad a fehérek
között néhány jó ember is, de aki bízik bennük, csakhamar az életével fizet érte. Ahányszor csak sikoltani
hallok egy nőt vagy gyereket, eszembe jut az öldöklésnek az a borzalmas napja. A papok és a
misszionáriusok azt mondják, fordítsd oda a másik orcádat is, és szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat. Unokám, én nem tudom, hogyan bánnak a fehér emberek egymással, de nem hiszem, hogy
jobban szeretnének bennünket, mint önmagukat. Egyesek közülük egyáltalán nem szeretnek
bennünket. — Nagyapám 1928-ban halt meg. Élete végére csaknem teljesen megvakult.
Apám a Standing Rock - Álló Szikla - rezervátumból jött. Wa- Wijo-Hija, Adj-Nekik-Eleget, angolul
Let-Them-Have-Enough volt a neve. Keresztnévként a misszionáriusok a Silas nevet adták neki.
Nagyon szíves vendéglátó volt. Állandóan mindenkit meghívott, ünnepségeket, ajándékosztó
szertartásokat rendezett. Ilyenkor egyfolytában aggódott, jut-e mindenkinek elég ennivaló és ajándék.
Ezért hívták az indiánok Adj-Nekik-Eleget-nek.
A fehérek Silas Fire-nak nevezték. Népszámlálást tartottak, mindenkinek el kellett mennie a
Rosebud-rezervátumba, hogy ott a nagy könyvbe beírják. A felügyelő azt mondta apámnak: — Itt írd
alá. - Apám nem tudta leírni a nevét. Megmondta a fehér embernek, mi az indián neve. A felügyelő
szerint ez a név túl hosszú és bonyolult. Apa akkor azt mondta neki: — Oké, adjál nekem eg)' rövid
nevet. — Közben egy csomó ember, akik az élelmiszeradagjaikért jöttek, sátrat vert. Éppen abban a
pillanatban, amikor apám beszélt, az egyik sátor tüzet fogott. Nagy riadalom tört ki. Az emberek
összevissza szaladgáltak, és azt kiabálták: — Tűz, tűz! — A felügyelő is meghallotta, s mivel a tűz
angolul fire, így szólt: —Ez az. Silas Fire leszel, ami rövid és szép név.
Ha az a sátor akkor nem gyullad meg, Adj-Nekik-Eleget lett volna a nevem. így most a fehérek
irataiban John Fire vagyok, de az indián nevem Sánta Őz, a dédnagyapám után, annak rendje-módja
szerint. Apámat mindenki szerette. Barátságos, mosolygós ember volt. Végtelen volt a türelme, nagyon
nehéz volt kihozni a sodrából. A hallgatag fajtához tartozott, ritkán szólalt meg, és nagyon keveset
beszélt. Vannak, akiknek állandóan jár a szájuk, még sincs egyetlen lovuk sem, vagy legfeljebb
egyetlenegy. Az én apámnak kétszáznál is több volt. Kedves volt hozzám, megsimogatta a fejem,
sokféle módon éreztette velem, hogy szeret, de sokszor heteken át egy árva szót se szólt hozzám.
Apám sohasem járt iskolába, se írni, se olvasni nem tudott, de az ember már azáltal is rengeteget
tanulhatott tőle, ha csak figyelte, mit hogyan csinál. 0 tanított meg, hogy kell lasszóval befogni a lovat,
és hogyan kell betörni. Először csak néztem, ő hogyan csinálja, aztán felém intett. Ez azt jelentette:
„Gyerünk, most próbáld meg te!" Könnyedén tanultam, és gyorsabb voltam apámnál. Egyszer leestem
a lóról. Nagyon megütöttem magam. Apám annyit mondott: - Vigyázz az életedre, fiam. — Ritkán és
keveset szólt hozzám, ez volt az egyik alkalom. Ezért emlékszem rá ilyen pontosan.
Anyám neve Piros Takaró, angolul Sally Red Blanket volt. Jó volt ránézni, szép asszony volt, hosszú
haja lágyan hullámos. Nagyon ügyes keze volt, finom gyöngyhímzéseket készített. Olyan apró
gyöngyszemekből, amilyeneket ma már sehol sem lehet szerezni. Sokkal később, amikor már félig
felnőttem, rájöttem, hogy minél tovább nézegette valamelyik kereskedő nagyítóüvegen át a hímzéseit,
vagy minél figyelmesebben tapogatta őket, anyám annál többet kért értük. Tizenhét éves voltam,
amikor meghalt.
Tiszta vérű indiánként születtem egy tizenkétszer tizenkét lábnyi gerendaházban a Pine Ridge - a
Fenyvesorom - és a Rosebud-rezervá- tum között. Mákhátahá wícsásá iva — a föld szülötte vagyok,
ahogyan nálunk mondják. Mi nem hívjuk magunkat sziúnak vagy dakotának. Ez csak amolyan
fehérember-szöveg. Ikcsé wícsásá — valódi emberek, szabadok, vakmerőek, egyszerűek — ezek vagyunk
mi. Nagyon örülök neki, hogy így nevezhetem magam.
Mint a legtöbb indián gyereket, legnagyobbrészt engem is a nagy- szüleim neveltek - Jó Róka és
felesége, Pdésza-Ótawi, Hófehér Bölény, angolul Plenty White Buffalo. A mi népünknél az ember
ugyanúgy ragaszkodik a nagyszüleihez, akár az apjához és az anyjához. Ott éltünk a kis kunyhóban,
messze künn a prérin, elhagyatott tájon, és életem első néhány évében semmiféle kapcsolatom nem volt
a külvilággal. Volt persze néhány fehérember-holmink — kávé, vasfazekak, egy puska, egy ócska szekér.
De nekem soha nem jutott eszembe azon töprengeni, honnan kerültek ide, vagy hogy ki csinálta őket.
Körülbelül ötéves lehettem, amikor a nagyanyám magával vitt valamelyik szomszédhoz. Mint mindig,
most is velünk jött kis fekete kutyám is. Ballagtunk a poros földúton, amikor megláttam egy embert, aki
szembelovagolt velünk. Olyan furcsán nézett ki, hogy nagyanyám mögé bújtam, a kiskutyám meg
énmögém. Már akkor is tudtam annyit a lovaglásról, hogy láttam, ennek itt fogalma sincs róla, hogyan
4 1890-ben az újjászervezett Hetedik Lovasezred Wounded Knee-nél megtámadott egy sziú csoportot. A háromszáz indián többségét lemészárolták, s
közös sírba hányva temették el.
12
kell bánni a lóval. Ahogyan közeledett, alaposabban szemügyre vehettem. Eletemben nem láttam
emberen ennyi szőrt. Szőr borította az egész arcát, le egészen a melléig, tán tovább is. Ott viszont, ahol
kellett volna, hogy legyen, a fején, egyetlen szál haja sem volt. A sok világosbarna szőrtől úgy nézett ki,
mint egy életre kelt matrac. A szeme, mint a döglött bagolyé, vizes kékes-zöldes. Valamit rágcsált, ami
mintha egy füstölgő csokoládérudacska lett volna. Később megtudtam, hogy az a valami egy szivar.
Egyszerre kétfajta élvezetre is szüksége volt, mert eg)' csomó bagót is rágott, időnként kivette a szájából
a füstölgő rudacskát, és hosszú barna ívben sercintett egyet. Nem értettem, miért eszik olyasmit,
ami annyira rosszízű, hogy képtelenlenyelni.
A furcsa emberi lény bohókás fejdíszt is viselt — valamiféle átmenetet egy serpenyő meg egy
kályhacső között. Szegény lovának a hátára vastag bőrdarabot rakott, úgy, hogy kétoldalt lelógott róla.
A lovas combköze előtt a bőrdarab szarvszerűen felhajlott. Gondoltam, talán a lovas férfimicsodájának
a tokja, így akarja védeni. Ez volt az első nyereg, amit életemben láttam. Szegény lovának bőrcsíkok is
voltak a fején, és egy vasdarab a szájában. Ahányszor a ló csak kidugta a nyelvét, furcsa őrlő, csikorgó
hang hallatszott a szájából. A fura emberi lényen bőrnadrág volt, és két különös kalapács lógott a
csípőjére kötve. Később megtudtam, hogy 45-ös Coltok.
A férfi érthetetlen hangokat adott. Beszélt, de nem értettük, mert angolul szólt. Nagyanyám
gyöngyös, szép mokasszinjára mutogatott, zsebéből néhány zöld békabőrt húzott elő, és ezekért akarta
elcserélni. Gondolom, dollárbankók lehettek. Nagyanyám nem akart cserélni, mert a mokasszinjában
négy nagy aranyérmet rejtegetett. A férfi tán szagról jött rá. Ez volt az első fehér ember, akivel
életemben találkoztam.
Hazaérve újabb meglepetés várt. Nagypapa éppen azon volt, hogy feldaraboljon valamit, amit még
soha nem láttam, egy állatot, amelynek lópatái voltak, és olyan teste, mint egy kutyának. Valaki talán egy
kutyát pároztatott egy lóval, és ez a furcsa lény lett az eredmény. Ahogy elnéztem rózsás, szőrtelen
testét, félelmetes régi mesék jutottak eszembe, emberekről, akik állatokkal párosodtak és rémisztő szörnyetegeket
nemzettek. Nagypapa csak egyre dolgozott, szabdalta a fehér húst, kidobálta a belső
részeket. Kiskutyám minden bizonnyal nagyon élvezte első disznólakomáját. Én is, csak a disznó
szörnyen büdös volt. Nagypapa szólt, hogy tegyük el a disznó zsírját, jó lesz a szekér tengelyét kenni.
Gyerekkorom napjai általában nem valami izgalmasan teltek, és én ennek örültem. Egyszerű, jó
életünk volt. Egyik nap úgy telt el, mint a másik. Csak egyetlen dologban különböztem más indián
kölyköktől. Én sohasem voltam éhes, mivel nagyapámnak sok lova és marhája volt. Nagyanyám mindig
jókor reggel felkelt, mielőtt bárki is felébredt volna, és levette a polcról a nagy pléhdobozt, amiben a
kormánytól kapott kávét tartotta. Először azt hallottam, hogy pörköli a kávébabszemeket egy
serpenyőben, aztán megdarálta őket. Mindig nagy, kétgallonos fazékban főzte a kávét, két bő marokkal
szórt belőle a vízbe. Melasszal vagy juharszörppel édesítette; a cukrot nem szerettük. Tejet vagy tejszínt
sem tettünkpézsúdá ízáfó-nkba — fekete orvosságunkba.
Nagyanyám mindenekelőtt kilöttyintett egy jó nagy leveseskanál- nyit a kávéból, áldozatul a
szellemeknek, aztán forrt a fekete lé a fazékban naphosszat. Bárkit látott meg nagyanyám a ház körül,
rögtön kikiabált: — Gyere, igyál egy kávét! —, mindegy volt neki, ki az. Ha a fekete orvosság kifogyott,
vizet öntött hozzá, nag)7 adag újabb kávét tett bele, és megint felforralta az egészet. Egyre sűrűsödött,
egyre erő- sebb és erősebb lett. Végül megállt benne a kanál. — Most igazán jó a kávé—mondogatta
ilyenkor.
Minden reggel előszedte a sütőport, és a kávéhoz szódakenyeret és squaw-kenyeret,5 indiánasszonykenyeret
sütött. Az utóbbival az ember jól megtömhette a bendőjét. Úgy tűnt, belül még egyre dagad.
Minden nyáron, amint az idő melegre fordult, a férfiak „asszonyhű- söldét" csináltak nagymamának.
Szellős lugast építettek négy felállított fatörzsből, a tetejükre néhány gerendát kötöztek vízszintesen.
Aztán az egészet befedték fenyőgallyakkal. Összeütöttek egy tűzhelyet, egy kecskelábú asztalt, és hoztak
egypár rönköt is, hogy nagymamának legyen hol főznie és legyen mire leülni. Nyáron az életünk legnagyobbrészt
az asszonyhűsöldében zajlott, ahol mindig járt egy kis szellő. Az asszonyhűsöldék még
ma is nagyon népszerűek a rezervátumban.
Nagyanya egy kis pipát szívesen elszívott. Szerette a vörös fűzfa kéigéből készült dohányt, a kinikiniket.
Egyszer véletlenül egy idős látogatója ölébe ejtett néhány szem izzó parazsat. Az öreg még bőrruhát
viselt. Hirtelen égésszag ütötte meg az orrunkat. A bőrruha tüzet fogott, le kellett rángatnunk az
öregről, és eloltani a lángokat. A vendégnek majdnem megégett a gyerekcsinálója. Mivel nagyon öreg
volt már, nem sokat számított volna, hanem ugrani, azt még tudott.
5 A szódakenyér-\akotá\i\gábúbú-kekszféle sütemény. Lisztből, tejből és sütőporból készítik, s kevés zsíron sütik meg. Asquaw-kenyér—
lakotáuX wlgili u káhápi-a mi lángo- sunkhoz hasonló tésztaféle, de nem élesztővel, hanem sütőporral készül.
13
Az egyik nagybátyámnak volt egy holdszámláló botja, a népünknél szokásos naptárféle, nem is
akármilyen. Valamilyen különleges ágat használt erre a célra, és minden éjjel vágott rajta egy rovátkát,
míg csak a hold „meg nem halt" — vagyis elfogyott. A pálca másik oldalára havonta került egy rovátka.
Minden tavasszal új ágat kezdett. így mindig pontosan tudtuk, mikor következik el valamelyik
szertartásunk napja.
Időről időre nagyszülei m elvittek egy kis ünnepségre, le a völgybe. Nagyapa mindig vén vörös lovát
lovagolta, amelyet minden törzsnél jól ismertek. Mindig rengeteg ennivalót vittünk, jutott belőle
mindenkinek, volt ott squaw-kenyér, marhahús, az a fajta szárított hús, amit pápá-nak hívtunk, aztán a
waszná-mk. vagy pemmikán-nak6 nevezett
szárítás után porrá zúzott, majd bogyókkal és vesezsírral összepréselt
hús. Hoztunk egy kanna kávét is, mezeimenta-teát, levest vagy más ilyesmit. Az &wankonasztó% — a
fűtaposó tánc — vezetője mindig nagyapa volt. Gondosan készítette elő a tánchelyet. Csak az igazi harcosok
vehettek részt a táncban — olyanok, mint Red Fish — Vörös Hal
vagy Thin Elk - Sovány Szarvas -, akik a Custer-csatában harcoltak. Ahogy múltak az évek, a táncosok
egyre öregebbek lettek, mind kevesebben voltak. Nagyapa is táncolt. Mindenki jól láthatta karján a
hegeket, a fehér katonák ejtette sebek helyét.
Asszonyokon is lehetett látni sebhelyeket. Nagyapa bátyjának, White Crane Walkingnak, Fehér Daru
Lépkednek három felesége volt. Nem féltékenykedtek egymásra. Olyanok voltak, mint három nővér.
Szerették egymást, és szerették a férjüket. Az öregembernek nagyon jó dolga volt; az asszonyok minden
munkát elvégeztek helyette. Naphosszat csak heverészett, semmit se csinált. Ha nagy néha valamelyik
férfitársa a szemére vetette, hogy lusta, csak nevetett, és azt mondta neki: „Miért nem szerzel magadnak
egy második feleséget?" Tudta, hogy az okvetetlenkedőknek féltékeny a felesége, nem tűri, hogy
férjének második felesége is legyen. Amikor az öreg végül eltávozott az élők sorából, még élő két
felesége egy domboldalba temette. Fogták nyúzókésüket, és a gyász jeleként mély sebeket vagdaltak a
karjukon és a lábukon. Levágták volna a kisujjukat is, de valaki figyelmeztette őket, hogy ezt
mostanában már nem szabad, a kormány bünteti. így hát a hajukat vágták le. Négy nap és négy éjszaka
egyfolytában siratóénekkel, zokogva gyászoltak; nagyon szerették a férjüket.
Tákózsá — dédelgetett kisunoka — voltam, és mint minden indián gyereket, engem is alaposan
elkényeztettek. Soha senki nem szidott, soha egyetlen goromba szóval nem szóltak rám. jústa - hagyd,
ne csináld" - ez volt a legszigorúbb intő szó. Soha nem ütöttek meg; nálunk nem szokás gyereket
megverni. Az indián gyerekek olyannyira megszokták, hogy elnézően bánnak velük, hogy minden
csínytevést szárazon megúsznak, hogy' gyakran oda se figyelnek arra, amit a felnőttek mondanak nekik.
Ma már én is nagyapa vagyok, és néha bizony nagy kedvem lenne rákiabálni valamelyik szemtelen
unokámra: „Hé, ebadta kölyke, figyelsz rám?" Figyelne is rögtön, semmi kétség, csakhogy képtelen
vagyok megtenni.
Ha nem akartam aludni menni, nagyanyám megpróbált a csicstjé-vú ijesztgetni, ami olyan mumusféle. -
Tákózsá, istimaje! Eredj aludni, fiacskám — mondta —, vagy jön a csicsíje és elvisz! — Senki se tudta,
milyen is a csicsíje, de valami rémisztő dolognak kellett lennie. Ha a csicsíje nem használt, egy másik
rémmel, a sijaká-va\ fenyegetőztek. Senki se tudta, milyen a sijaka, de tízszer rémisztőbb volt a csicsíjenél.
Sem a csicsíje, sem a sijaka nem tett rám tartós hatást. De amikor igazán rossz voltam, nagyanyám
így szólt: — Wásícsú ánígni kte — jön a fehér ember és magával visz — és ettől valóban megijedtem. A
wásícsú nagyon is valóságos valami volt.
Azt mondták, nem Jó Róka nagyapámra ütök, akit nagyon szerettem, hanem olyan vagyok, mint a
másik nagyapám, Bolond Szív, akit sosem ismertem. Azt is mondták, hogy ott folytatom, ahol ő abbahagyta,
mert olyan vakmerő voltam, mintha ezer ördög bújt volna belém. Az öregek szerint Bolond
Szív volt ilyen. Ha egyszer belekezdett valamibe, mit sem törődött vele, mi lesz másokkal vag)7 akár
saját magával. Forrófejű volt, kötekedő, mindig harci ösvényeken járt. Ugyanakkor rengeteg embert
megmentett, bölcs tanácsokat adott, mindenkit jóra ösztönzött. Kitűnő szónok volt. Aki csak hallgatta,
fellelkesült a szavaitól. Mindig mindenkit türelemre intett, kivéve saját magát. Öt folyton elragadta az
indulat.
Én is ilyen voltam. Amire azt mondták, ne tegyem - azt biztosan megtettem. Szerettem a kemény
játékokat. Gyeplabdát játszottunk, ami olyan hokiféle. A labdát és a botokat magunk fabrikáltuk. Karikára-
célzóst játszottunk, íjjal és nyíllal lövöldöztünk. Futóversenyt, lovasversenyt, úszóversenyt
rendeztünk. Szerettük a medvejátékot, a tnátó kicsíjapi-t, amikor éles, kemény fuszárakat vagdostunk
egymáshoz. Akit a csupasz bőrén talált el, annak kiserkent a vére, és tényleg fajt neki. Mindig készen
6 A disznósajtra emlékeztető étel: szárított húsból, különféle vadon termő bogyókból készített őrlemény, amelyet bölényzsírral állítottak össze.
14
álltunk az isztó kicsícsabstákápi-rn, a maghajigálósdira is. Bekaptunk egy marék csipkebogyót vagy
vadcseresznyét, szétrágtuk, a magot a tenyerünkbe köpködtük, és az apró lövedékeket a pajtásunk
képébe vágtuk. És persze, nagyon szerettem az Akasz- kodj-A-Hajába-És-Rugdosd-Össze játékot is,
amit két csapatra oszolva játszottunk.
Szerettem azt is, amikor fölülhettem a nővérem mögé a ló hátára, miközben erősen kapaszkodtam a
nővérembe. Amikor már kicsit nagyobb lettem, a dolog megfordult: most már a nővérem kapaszkodott
belém. Kilencéves koromban már saját lovam volt. Szép szürke póni, apám ajándéka, kaptam hozzá egy
jó nyerget és egy tarkabarka mexikói nyeregtakarót is. A szürke lett a legjobb barátom, roppant büszkén
feszítettem rajta. De nem sokáig maradt az enyém. Saját magamnak köszönhettem, hogy elvesztettem.
A Nonhe Pahlóka—a Füllyukasztás—nagy esemény egy kislány életében. A szertartás alkalmából a
kislány szülei és különösen a nagyanyja meg akarják mutatni, mennyire szeretik és milyen sokat jelent a
számukra. Arra, hogy átszúrja a kislány fülét, olyan férfit kérnek fel, aki bátorsága és bölcsessége miatt
nagy tiszteletnek örvend. A nagyanya nag)' lakomát készít. A kislányt egy takaró közepére ültetik, köréje
rakják a sok mindent, amit a családja az ő nevében elajándékoz. A férfit, aki a kislány fülét átszúrja,
körülcsodálják, és ő kapja a legértékesebb ajándékot. Aztán kezdődik az ünnepség tulajdonképpeni
legfontosabb része: a lakoma.
Szóval, egy szép napon végignéztem, hogyan lyukasztják át eg)' kislány fülét. Láttam, mekkora
felhajtás van körülötte, a rengeteg ajándékot, meg mindent. Gondoltam, ugyanezt én is megtehetem a
kishú- gommal. Körülbelül négyéves lehetett akkoriban, én meg vagy kilenc. Ma már fogalmam sincs,
mi ütött belém. Talán olyan nagynak és fontosnak akartam érezni magam, mint a férfi, akit láttam,
ahogyan végezte a szertartást. Talán szerettem volna szép ajándékot kapni. Talán egyszerűen csak meg
akartam ríkatni a húgomat. Nem emlékszem már, mi járhatott az akkori fiú fejében. Találtam valahol
egy darab drótot, és csináltam belőle egy pár „fülbevalót". Aztán megkérdeztem a húgomtól: —
Szeretnéd, hogy a füledbe rakjam ezt? - A húgom mosolyogva felelte: - Obá - igen. — Nekem persze
nem volt olyan hegyes csonteszközöm, amilyennel a füllyukasztást végzik, és az imádságot sem tudtam,
amit közben mondani kell. Nekem csak egy ócska árom volt, de úgy gondoltam, ez is nagyszerűen
megteszi. Hú, hogy sikított a húgom! Erőszakkal kellett lefognom, de valahogy áterőszakoltam az árat
mindkét fülcimpáján, és sikerült beraknom a „fülbevalót". Nagyon büszke voltam a szép munkára, amit
végeztem.
Amikor anyám hazajött és megpillantotta húgom fülében a dróthurkokat, elhűlt. De elég gyorsan
visszanyerte a lélekjelenlétét ahhoz, hogy rohanjon és elmondja az ügyet az apámnak. Ez volt egyike
azon ritka alkalmaknak, hogy apám szólt hozzám. Azt mondta: - Büntetést érdemelsz, és korbácsolást.
De nem verlek meg, az ilyesmi nem szokásom. Később fogod megkapni a büntetésedet. — Nos, aztán
múlt az idő, és én az egészről megfeledkeztem. Egy reggelen apám bejelentette, hogy elmegyünk egy
törzsi találkozóra. Befogta a lovakat a szekér elé, és a szekeret megrakta dobozokkal és bugyrokkal. A
találkozón apám kihirdette, hogy nagy ódúhá-1, ajándékosztó ünnepséget tart. Lerakta a kishúgomat egy
pokrócra - szép navahó takaró volt —, és kirakott egy csomó ajándékot melléje, takarókat, ennivalót,
pokrócokat, egy pompás lőfegyvert, saját vadonatúj cowboycsizmáját, egy báránybőr kabátot, annyi
mindent, hogy elég lett volna egy egész családot ellátni. Apa akkor azt mondta az embereknek: — Meg
akarom adni az illő tiszteletet a lányomnak a fülátszúrása alkalmából. A füllyukasztást nyilvánosan
kellett volna elvégezni, de a fiam otthon csinálta meg. Gondolom, túl fiatal még. Nem tudta, mi a
helyes módja. - Apámtól ez nagyon hosszú beszéd volt. Intett, hogy jöjjek oda hozzá. A szép szürke
lovamon ültem. Úgy véltem, igen jól festünk együtt. Aztán, mielőtt észbe kaphattam volna, már el is
ajándékozta a lovamat, a pompás nyereggel és a nyeregtakaróval együtt. Hazafelé már a szekéren
utaztam, és végigbőgtem az utat. Az idős ember pedig azt mondta: - Most megkaptad a büntetésedet,
de ezután jobban érzed majd magad. Húgod egész életében mesélni fogja majd, hogyan lyukasztottad ki
a fülét. Hencegni fog veled. Fogadok, hogy te vagy az egyetlen fiú, aki valaha is elvégezte ezt a
szertartást.
Gyenge vigasz volt ez nekem. Oda lett a szép szürkém. Három napig megtört szívvel jártam-keltem.
A negyedik nap reggelén, ahogy kinéztem az ajtón, hát ott állt előtte egy kis fehér csődör, rajta vadonatúj
nyereg és ezüstzabla. - A tiéd - mondta az apám. - Ülj föl rá. —Megint teljes volt a boldogságom.
Hatéves koromtól kezdve nagyon nehéz volt rávenni, hogy rendesen viselkedjem. Az egyetlen
módszer arra, hogy nyugton üljek, a mesélés volt. Nagyon szerettem hallgatni nagyszüleim régi történeteit,
ők pedig rengeteg ősi mítoszt tudtak. Meséltek nekem a nagy istenekről, Wiről és Hanwiről, a
napról és a holdról, akik házastársak voltak. Beszéltek a vén Wázíjá istenről, akiből a papok Mikulást
csináltak. Wázíjának volt egy felesége, egy nagy hatalmú boszorkány. Volt egy lányuk is, Ite — Az Arc
—, a világmindenség legszebb lánya. Ite férje Tádé volt, a szél.
15
Ezekkel a párokkal az volt a baj, hogy Ite fejébe vette, hogy a nap, Wi, csinosabb Ite férjénél, a
szélnél. Wi pedig úgy gondolta, hogy Ite sokkal szebb, mint az ő felesége, a hold. Wi tehát szerelmi
viszonyba keveredett Itével, és a hold, ahányszor csak meglátta, hogyan pajzánkodnak, szégyenkezve
eltakarta orcáját. „Ezért van az, hogy egy-egy éjszaka nem látni a holdat"-meséltenagymama.
A Nagy Szellem megsokallta mindezt, és megbüntette Itét. Az Arc továbbra is a világ legszebb
teremtménye maradt, de csak az egyik oldalról nézve. A másik orcája olyan borzasztóan csúnya lett,
hogy arra nincs is szó. Ettől kezdve Anúkiteként, Kettősarcúként ismerték. Ha szerelemről van szó,
mindig a nők húzzák a rövidebbet.
Sok történet állatokról szólt. Nagymama mesélt nekem a denevérről, amely elbújt a sas hátán, és azt
rikoltozta: - Én minden madárnál magasabbra tudok repülni! - Ami igaz is volt, mert még a sas sem
tud magasabbra röpülni, mint az, amit a hátán visz. Büntetésül a többi madár megtiltotta a denevérnek,
hogy repüljön, és egy egérlyukba zárták. Ott aztán szerelembe esett egy egérkisasszonnyal. így történt,
hogy a denevér manapság félig egér, félig madár.
Jó Róka nagyapa meg az ifjú vadászokról mesélt, akik elejtettek egy olyan bölényt, amelynek a farka
helyén egy csörgő volt. Miután ettek a bölény húsából, a fiatalemberek emberfejű, emberhangú óriás
csörgőkígyókká változtak. Nag) barlangban laknak a föld alatt, és ők az alvilág urai.
Azok a mesék, amelyeket a legjobban szerettem, Igdómiról, a gonosz pókemberről szóltak, egy
ravasz fickóról, aki mindenkinek túljárt az eszén. Egy szép napon egy tó partján sétált, és meglátta,
hogy mindenfelé kacsák úszkálnak a tavon. A látványtól hirtelen ráéhezett a kacsasültre. Bőriszákját
teletömte fűvel, aztán a víz szélére állt, hogy a kacsák láthassák. Amikor észrevették, kikiabáltak neki:
— Hová mész, Igdómi?
— Megyek egy nagy mulatságra.
— Mi van az iszákodban, Igdómi?
— Tele van nótákkal, viszem őket a mulatságra, jó talp alá való dalok.
— Nem énekelnél el nekünk is egyet-kettőt közülük? — kérlelték a kacsák.
Az agyafúrt pók sokáig kérette magát. Azt mondta, nincs ideje a kacsákra, végül aztán úgy tett, mint
aki beadja a derekát, mivelhogy ilyen szépen kérik.
—Énekelek nektek - mondta -, de nektek is segítenetek kell.
— Megtesszük, amit csak kívánsz. Mit kell csinálnunk?
— Rendeződjetek három sorba. Ti, a legdundibbak, gyertek az elsőbe. A második sorba azok
kerülnek, akik se nem kövérek, se nem soványak—olyan közepesek. A soványkáké az utolsó sor, ott
hátul. És mindenkinek azt kell tennie, amit az énekszó mond. Az első dalom így szól: „Hunyd le a
szemed és táncolj!"
A kacsák behunyt szemmel, szárnyukkal csapkodva sorokba rendeződtek, legelöl a legkövérebbek.
Igdómi egy bunkós végű botot húzott elő az inge alól. — Torkotok szakadtából énekeljetek —
parancsolta a kacsáknak —, és ki ne nyissátok a szemeteket! Aki csal, megvakul. — Azért kellett a
kacsáknak az énekléssel minél nagyobb zajt csapniuk, hogy a hangjuk elnyomja a pufogást, ahogy
Igdómi fejbe kólintotta őket. így csapta agyon egyiket a másik után, és a felével már végzett, amikor az
egyik csupa csont és bőr kacsa, az utolsó sorban, kinyitotta a szemét, és meglátta, mit művel Igdómi.
— Hé, ébredjetek! - sikította. - Ez az Igdómi mind megöl bennünket!
A megmaradt kacsák felnyitották a szemüket és felrebbentek. Bánta is Igdómi! Már így is több hízott
kacsája volt, mint amennyit egyáltalán meg bírt enni.
Igdómi olyan, mint azok a népbutító politikusok, akik rávesznek bennünket, hogy hunyjuk be a
szemünket, és így táncoljunk, daloljunk nekik, míg ők fejbe vernek bennünket. Mindegy, hogy republikánus
vagy demokrata kacsáról van-e szó. A dagadt ostobák kerülnek először a fazékba. Mindig a csont
és bőr, jelentéktelen, háttérbe szorított, nyomorult kacsák azok, akik végül is nem hagyják magukat.
Olyanok, mint az igazi indián, aki mindig nyitott szemmel él. Igdómi gonosz cselszövő, mondta
nagyapa, de szerencsére annyira mohó, hogy legtöbbször mégis rajtaveszt.
Manapság már nehéz az unokáink érdeklődését felkelteni az ilyen történetek iránt. Legtöbbjük nem is
érti a nyelvünket. Aztán itt van az állandóan bekapcsolt tévé — meg a rádió, meg a lemezjátszó. A mi
gyerekeinket ez érdekli. Fütyülnek holmi ósdi indián történetekre.
Én boldog voltam, hogy ott élhettem a nagyszüleimmel a kis saját világunkban, de ez a boldogság
nem lehetett tartós. — Csitt, vásícsú ánígni kte—nyughass, vagy elvisz a fehér ember. — Hányszor
hallottam ezt, amikor épp nekiláttam volna, hogy valami rossz fat tegyek a tűzre, de sohase gondoltam,
hogy a fenyegetés valóra válhat. Ugyanúgy, ahogy abban sem hittem, hogy a csicsíje vagy a sijaka nevű
rémek megjelennek és magukkal visznek.
16
Hanem egy nap megjelent a rém — egy fehér ember az Indiánügyi Hivataltól (IÜH. Gondolom,
szerepelhetett a nevem valamelyik listáján. Közölte a családommal: - A gyereknek iskolába kell járnia.
Ha a kölykök nem jönnek maguktól, az indián rendőrség jön értük, és azt megemlegetik. - Nagyanya
mögé bújtam. Apám olyan volt számomra, mint valami hatalmas isten, nagyapa pedig harcolt a Custercsatában,
de engem most nem tudtak megvédeni.
Abban az időben az indián iskolák börtönhöz hasonlítottak, katonás légkör volt bennük, napi
négyszeri névsorolvasással. Vigyázzban álltunk, meneteltünk. Az IÜH-ban úgy vélték, a tanítás legjobb
módja, ha véget vetnek indián mivoltunknak. Megtiltották, hogy az anyanyelvünkön beszéljünk, hogy
dalainkat énekeljük. Ha nem fogadtunk szót, sarokba álltunk, vagy a fal mellé állítottak úgy, hogy az
orrunk és a térdünk a vakolathoz szorult. Voltak olyan tanítók, akik vonalzóval ütötték a kezünket.
Akadt vonalzó, amely rézszögekkel volt kiverve. Mindazonáltal engem nem tudtak megváltoztatni.
Rákényszerítettek, hogy fehér ember módjára öltözzem, de ami az ingen és a nadrágon belül volt,
maradt a régi.
Az első tanítóm, egy férfi, egy csapat rettegő aprósággal került szembe. Láttam, hogy egyikünk arca
sem fejez ki semmilyen érzelmet - kifejezéstelen arccal álltunk. Fagyos, szenvtelen fapofák. Tudtam, én
is így nézek ki. Egyetlen szót sem tudtam a fehér emberek nyelvén, és nagyon kevés fogalmam volt a
szokásaikról. Azt gondoltam, mindegyiküknek annyi pénze van, amennyit akar. A tanító egy hangot
sem beszélt lakotául. A helyemre tuszkolt. Megmerevedtem a félelemtől.
A tanító megszólalt: - Felállni! Leülni! - Újra és újra elmondta, amíg végre felfogtuk, mit akar. - Leül,
feláll, leül, feláll. Indul és megáll. Igen és nem. - Arról, hogyan írják mindezt, nem beszélt, csak a
hangokat jegyeztük meg.
Volt egy tanítónőnk is. O is ugyanígy bánt velünk. Felvett egy botot, elénk tartotta, azt mondta: -
Egy. - Aztán két botot mutatott fel, és azt mondta:—Kettő—majd újra és újra elismételte. Hosszú
heteken át képeket mutogatott nekünk, állatokat láttunk rajtuk, és a tanítónő azt mondogatta, „kutya"
vagy „macska". Három évembe került, amire annyit megtanultam: „Kérem. "
Az első iskolanapon ettem életemben először babot és a babbal együtt valami fehér dolgot, amiről
úgy véltem, disznózsír. Éjszaka otthon nagyszüleimnek ki kellett nyitniuk az ablakot. Azt mondták, nem
jó a levegő körülöttem. Addig semmi mást nem ettem, csak szárított húst, waszná-t, és pápá-t, bogyókkal
összekevert száraz kukoricát. Nem tudtam, mi a sajt és a tojás, a vaj és a tejszín. Cukrot és más édességet
is csak ritkán kaptam. így aztán az iskolában nemigen volt étvágyam. Napokon át sajtos kenyérrel
tömtek bennünket, mire nagyanyám szagolgatni kezdett, és megkérdezte: - Mondd, kisunokám, kecskék
közelében jártál?
Egy idő után már nem féltem annyira, lassan felbátorodtam. Anyanyelvemen mindennek elmondtam
a tanítót, miközben kedvesen mosolyogtam rá. Repesett az örömtől, megsimogatta a fejemet, azt hitte,
bókokokat mondok neki. Egyszer egy nagy képet találtam az osztályteremben, egy majmot ábrázolt, a
furcsa állatnak elálló fehér pofoszakálla volt. Gondoltam, biztosan ez a Nagy Fehér Atya, tényleg azt
hittem, ő az.
A Rosebud-rezervátumba jártam iskolába, tizenkét mérföldre volt a Dél-Dakota állambeli Norristól.
A kormány itt csupa harmadik osztályos tanítót alkalmazott. A harmadik osztály tananyaga volt a csúcs,
ennyi telt tőlük. Hat évig jártam azt az istenverte harmadikat. Nem volt több osztály. A hozzám
hasonló korú indiánok megmondhatják, hogy ugyanez volt a helyzet az összes rezervátum minden
iskolájában. Minden évben újra és újra ugyanabba az osztályba jártunk. Ha megszöktünk volna, a
rendőrök visszahoznak. Úgysem számított. Az iskolában eltöltött évek alatt az égvilágon semmit se
tanítottak meg nekem, se az angol nyelvet, se írni, se olvasni. Mindezt sokkal később tanultam meg,
szórakozóhelyeken, a hadseregben vagy a börtönben.
Amikor tizennégy éves lettem, megtudtam, hogy bentlakásos iskolába kell mennem. Annak, aki nem
indián, nehéz megértenie, mit éreznek sokan a mi gyerekeink közül az ilyen iskolák iránt. Az indián
gyereket otthon úgy burkolja be a család szeretete, mint valami puha, meleg takaró. Állandóan ott
nyüzsögnek körülötte a szülei, nagybáty- jai, nagynénjei, idősebb testvérei, unokatestvérei, játszanak,
beszélgetnek vele. Az indián kicsinyek „Anyá"-nak szólítják a nagynéniket, és ez nem holmi
udvariasság, hiszen a nagynénik úgy is bánnak velük, mintha a saját gyerekeik volnának. Az indián
gyermek soha nincs egyedül. Ha a felnőttek nagy ritkán elmennek valahová, viszik magukkal a
gyerekeket is. A gyereknek ugyanúgy megvannak a maga jogai, akárcsak a felnőttnek. Szinte soha nem
kényszerítik olyasmire, amihez nincs kedve, még akkor sem, ha a dolog a gyerek javára válna. Ilyenkor a
szülők azt mondják: — Annyira utálja, hogy nincs szívünk erőltetni.
Az indián gyerek számára a fehérek bentlakásos iskolája borzasztó megrázkódtatás. A meleg családi
kuckóból egyszerre egy idegen, hideg környezetbe kerül. Mintha egy finom, barátságos konyhából
17
hirtelen kilöknék a tomboló hóviharba. Ezek az iskolák manapság sokkal jobbak, mint amilyenek az én
időmben voltak. Kívülről nagyszerű látványt nyújtanak — modern épületek, látszik rajtuk, hogy sokba
kerültek. A tanítók valamivel jobban megértik a gyerekeket, többet alkalmazzák a lélektant és
kevesebbet a pálcát. De ezekben a szép új épületekben ma is követnek el öngyilkosságot indián
gyerekek, akik elviselhetetlenül magányosak a sok lárma és nyüzsgés közepette. Tudok egy tízéves
gyermekről, aki felakasztotta magát. Az ilyen internátus nagy betonláda, tele a honvágytól beteg
kölykökkel. Ezeknek az iskoláknak az emléke sebhelyként marad meg. Zavarodottan, félelemmel telve
érkezünk ezekbe az iskolákba, és ugyanígy hagyjuk is el őket. Amikor jövünk, legalább azt tudjuk, hogy
indiánok vagyunk. Amikor elmegyünk az iskolából, félig fehér emberek lettünk, félig indiánok
maradtunk—azt sem tudjuk, mik vagyunk.
Az én kölyökkoromban a bentlakásos iskolák nagyon rosszak voltak. Bármelyik öreg megmondhatja.
Irigyeltem apámat, mert neki nem kellett mindezen keresztülmennie. Olyan egyedül éreztem magam,
hogy ettől sírni kellett, de egy szikrát sem voltam hajlandó megváltozni. Adtam a bárgyú indiánt. Nem
tudtak almává formálni, hogy kívül vörös, belül fehér legyek. Az ő szempontjukból a nevelés tökéletes
csődje lettem. Én voltam az iskola bűnbakja. Bármi történt, az első kérdés így hangzott: — Láttátok?
John volt? - Mindannyiunkat szíjjal vertek, de én mindenkinél többet kaptam.
Gálád egy öreglány volt a tanítónőm. Egyszer hozzávágtam egy élő csirkét, mint valami hógolyót.
Büntetésül nagyot húzott a vonalzóval a tenyerembe. Aztán sikerült úgy elhelyeznem egy tintatartót,
hogy a tinta mind a képébe loccsant. Tetőtől talpig tintás lett. Akkor szíjjal pocsékká verték a hátamat,
és bezártak az alagsorba. Mi tiszta vérű indiánok sokat voltunk lenn. Néhány jó rókaéneket tanultam
ott.7
Szerettem sportolni. Egyszer gyeplabdáztunk, és betörtem a konyhaablakot. Soha többé olyan jó
dobásom nem volt. Az akarták, tanuljak meg harsonán (pozaunon) játszani. Szétszaggattam a
hangszert, és perecbe hajlítottam. A gálád öreg tanítónőnek csukaszája volt, és illett hozzá a halszeme
is. Ütésszámlálás folyt köztünk, ma sem tudom, melyikünk lett a győztes. Egyszer, amikor el akartak
kapni valamiért, amit nem is én követtem el, megszöktem. Hazamentem, lóra pattantam. Tudtam, hogy
az indián rendőrség üldözőbe vesz. Eljutottam Nebraskába, ott eladtam a lovamat és a nyerget, és
vettem egy vasúti jegyet Rapid Citybe. Még maradt is tizenkét dollárom. Egy dollárból két napig is
megélhettem volna, de a rendőrök elkaptak és visszavittek. Azt hiszem, végül is jól jártam ezzel az
iskolával. Amikor eljöttem onnan, indiánabb voltam, mint mielőtt odakerültem. A hátam szívósabb
volt, mint a rajta elkoptatott szíjak.
Néhány orvos szerint az indiánok egészségesebbek a fehér embereknél, mert az indiánok között
kevesebb a szívbeteg. Mások szerint viszont ennek az az oka, hogy mivel kevés az ennivalónk, gyakran
éhen maradunk, s testünk ettől szikár és egészséges. Csakhogy tévednek. Az indiánok között azért
kevés a szívbeteg, mert nem élünk elég hosz- szú ideig ahhoz, hogy szívpanaszaink támadhassanak. A
szívbaj az öregek betegsége. Ahogyan mi manapság élünk, szerencsés, aki közülünk a negyven evet
megéri. Egyre kevesebb a tiszta vérű indián. Akivel tegnap még beszélgettem, mára már halott. A
kormány bizonyos értelemben ma is Custer munkáját folytatja, „eltünteti" az indiánokat. A furcsa
pirulák és kapszulák, amelyeket a Közegészségügyi Szolgálat" kórházaiban szedetnek velünk, nem
valami jót tesznek nekünk. Az iskolába, ahol voltam, egyszer egy évben érkezett lovas bricskáján a
fogorvos, két hatalmas fogóval, hogy kirángassa a fogunkat, miközben a két legmarkosabb pasas, akit
elő tudtak keríteni, leszorított a székbe. Ez volt az érzéstelenítés.
Tizenketten voltunk testvérek, de egyetlen húgomat kivéve, már csak én vagyok életben. A legtöbb
testvérem meg sem érte a felnőttkort. Tom bátyámat és a feleségét 1917-ben az influenzajárvány vitte
ei. Saját kisfiamat harmincöt éve vesztettemel. Száz mérföldnyire otthonról elkapott egy hóvihar. Nem
tudtak elég gyorsan orvost találni, aki eljöjjön a gyerekhez. Azt mondták, a kanyaró végzett vele. Tavaly
is eltemettem egy csecsemőt, a fogadott fiamat. Ez alkalommal valami bélbajról volt szó, állítólag. így
hát egy emberöltő alatt nem sokat szaporodtunk. Mi sámánok próbáljuk gyógyítani a betegeinket, csakhogy
rengeteg új, fehérember-nyavalyában szenvedünk, amik a fehér ember ételeivel és a fehéremberéletmóddal
járnak, és erre nekünk, sámánoknak, nincsenek gyógyfü veink.
A nagyobbik nővérem volt közülünk a legidősebb. Amikor 1914- ben meghalt, a család annyira a
szívére vette az elvesztését, hogy az egész életünk megváltozott. Hogy emlékét méltóképpen megtiszteljék,
szinte mindenüket elajándékozták, még az ágyakat és a derékaljgyékényeket is, olyan dolgokat,
amelyek nélkül nehezen képzelhető el az élet a családi otthonban. Anyámat 1920-ban tüdőbaj vitte el,
én tizenhét éves voltam akkor, és anyám halálával szétesett a család. Eletének utolsó napján éreztem,
7 A sikeres harci vállalkozásaikról híres Róka Harcosok Társaságának énekeit nevezték „rókaénekek"-nek.
18
hogy a testének már vége, már csak a lelke van itt velünk. Fogtam a kezét, rám nézett. Szeme nagyra
tágult, tekintete bánatos volt, mint aki tudja, nehéz idők következnek rám. Azt mondta: — Unsike,
únsike — sajnos, sajnos. — Ezek voltak az utolsó szavai. Nem önmagát sajnálta, engem sajnált.
Felmentem a hegyre egyedül és sírtam.
Amikor Bolond Szív nagyapám meghalt, megölték két póniját, fejüket keletnek, farkukat nyugatnak
fordították. Mindkét állathoz külön-külön így szóltak: — Unoka, a gazdád szeretett téged. Szüksége
lesz rád ott, ahová most megy. - Nagyapa biztosan tudta, hová megy, és tudták a többiek is, akik régi
szokásaink szerint egy állványra temették, ahol a szél és a levegő, a nap és az eső és a hó gondjukba
vehették. Gondolom, később valamikor levették az állványról a ládát, amelyben a testét helyezték el, és
elhantolták egy temetőben, de ez évek múlva történt, és akkorra nagyapa és pónijai már rég elmentek
oda, ahová kívánkoztak.
1920-ban azonban azt sem engedték meg nekünk, hogy a magunk módján lehessünk halottak.
Keresztény szokások szerint kellett temetkeznünk. Az egész olyan volt, mintha egy fehér bentlakásos
iskolába akarták volna vinni az anyámat, valahová fel a magasba. Négy napon át éreztem anyám nághíját,
jelenlétét, lelkét magam körül. Ereztem, hogy jóságából valami velem maradt. A lelkész
örökkévalóságról papolt. Megmondtam neki, mi indiánok nem hiszünk semmiféle örökkön-örökkében.
Azt mondjuk, csak a sziklák és a hegyek maradnak fenn sokáig, de végül azok is eltűnnek. Új napok
virradnak fel, de örökké nincs. Azt is megmondtam: - Ha majd lejár az időm, oda akarok menni, ahová
az őseim mentek. - A pap azt felelte: — Lehet, hogy a pokolba. — Megmondtam neki, hogy
szívesebben sülök együtt egy sziú nagyanyával vagy nagybácsival, mint hogy holmi felhőn csücsülve
hárfát pengessek egy sápadt arcú idegennel. Azt is megmondtam neki: — Nehogy ezen a keresztény
néven, Johnként emlegessetek, ha már nem leszek. Táhcsá Húsdé - Sánta Őz, így hívjatok.
Anyám halálával számomra egy világ omlott össze. Ugyanabban az időben a kormányzat új
rendelkezéseket hozott a legelőbérről és a parcellázásokról. Szögesdrót kerítéssel zártak el bennünket a
világtól. Apám így szólt: — Akár fel is adhatjuk. — Visszament a Standing Rockrezervátumba,
ahonnan egykor idejött. Nővéremnek hagyott vagy hatvan lovat, negyven satnya tehenet és egy bikát.
Nekem maradt körülbelül hatvan betört nyerges lovam és ötven tehenem. Apám a szárnyamra
bocsátott. — Ide figyelj, ezeket a lovakat neked adom, azt csinálsz velük, amit akarsz. Ha úgy akarsz
élni, mint a fehér emberek, eredj, végy magadnak egy kocsit, amíg aztán a nyakára nem hágsz a
pénznek, és gyalogolhatsz megint. - Alighanem tudta, mit forgatok a fejemben.
Nekiláttam, hogy eladjam a marhákat és vegyek egy Ford T- modellt, és vettem egy csomó
rodeocuccot — menő csizmát, ezüstsarkantyút, csicsás lószerszámot, hatalmas karimájú kalapot. A
rodeók útvonalán jártam, de hogy lovasként részt vegyek bennük, az nem nagyon izgatott. Csupán
ürügy volt arra, hogy beutazgassam a különböző rezervátumokat. Megváltozott az életem, magam is
változtam. Szinte már nem is ismertem magamra. Vándor lettem, amolyan hippi-indián. Akkoriban
semmit se tudtam. A jó és a rossz üres szavak voltak számomra. Ismerkedtem az élettel. Ha valaki
valamire azt mondta: „Ez rossz", én ki akartam próbálni. Hátha kiderül, hogy mégis jó. Akkoriban még
nem ittam, de hamarosan az is eljött. Lovaim, teheneim elúsztak. Helyettük fél tucat tragacs tulajdonosa
voltam. Hanem a szellemeket mégis éreztem. Mindig éjszaka látogattak meg. Hallottam őket, olyan
volt, mint a zúgás a hallókészülékemben, amit mostanság használok. Éreztem, ahogy megérintenek,
mint amikor az ember egy fájó pontját tollal meglegyintik. Mindig meggyújtottam nekik pár szál
harmatkásafüvet.8 Habár hobóként éltem, sok öreg sámánhoz elmentem, és próbáltam tanulni tőlük.
Nem kellett nekem akkoriban se ház, se legelő. Mindig akadt egy- egy barlang, sziklahasadék, ahol
meghúzhattam magam, ha éppen esett. Azt akartam, hogy a növények és a kövek árulják el nekem
titkaikat. Beszéltem hozzájuk. Kószáltam. Mintha a föld része lettem volna. Onmagamon kívül
mindent elvesztettem. Néha, imitt-amott megnéztem az arcomat egy tükörben, hogy el ne felejtsem, ki
vagyok. Szegénység, keménység, kacagás, szégyen, kaland - mindent ki akartam tapasztalni. Időnkint
úgy éreztem magam, mint holmi modern, karmaitól megfosztott macska, mint egy magányos
prérifarkas, amelyet csapda, mérgezett hús, erdőkerülő puskája fenyeget, de mindez cseppet sem zavart.
Nem voltam se bánatos, se boldog. Egyszerűen csak voltam.
Ismertem akkoriban egy öreg indiánt, akit arra kényszerítettek, hogy hagyja ott a sátrát és költözzön
egy új házba. Mondták neki, hogy ezután sokkal kényelmesebben él majd, és hogy az ócska sátrát fel
kell égetni, inert egészségtelen és tele van férgekkel. Sovány, roskatag ember volt, de hihetetlenül
szívósan ellenállt. Jókora fáradságukba került meggyőzni. Egyfolytában gyalázkodott: - Nem akarok
semmiféle kurva házat. Nem akarok egy skatulyában élni. Dobjátok ki azt az istenverte hűtőszekrényt,
8 Fanyar, édeskés illatú fű; tömjénszerű füstjéről azt tartják, hogy elűzi az ártó szellemeket, ezért tisztító ereje van, tehát szent.
19
fulladjatok meg rajta! Dobjátok ki a széket, törjétek le azt a rohadt lábát, üljetek a földön. Dobjátok ki
azt a vacakot, amibe pisálni kell. Úgyse fogom használni. Hajigáljátok bele a kurva aranyhalaitokat.
Csapjátok agyon azt a dög tehenet, zabáljátok meg. Holnap új napra virradunk. Ebben az istenverte
skatulyában nincs holnap!
Büszke voltam az öregre. Azt mondta ki, amit én éreztem. Bátorságot öntött belém. Függetlenné
váltam mindentől, sodródtam, mint szélben a falevél. Hallgattam sok prédikátort, mindenféle
felekezetűt, csak mert kíváncsi voltam, mi mondanivalója lehet. De a templomaikra nem volt
szükségem. Én a templomomat magamban hordtam. Pejotista összejövetelekre jártam, látomásaim
voltak. Érezni, szagolni, hallani és látni akartam, de nem a szememmel és az értelmemmel akartam
látni, hanem csádé isdá-val — a szív szemével. Ez a szem a maga sajátos módján nézi a dolgokat.
Változtam. Nem is próbáltam ennek a változásnak ellenállni. Teljesen átadtam magam neki. Mindent
kitapasztalni — csak ez volt fontos. Találkoztam egy sámánnal, az egyik nagybátyámmal. - Beszélj
nekem a Nagy Szellemről - kértem. - A Nagy Szellem nem hasonlít emberi lényre, nem olyan, mint a
fehérek istene. A Nagy Szellem erő. Erő, ami akár egy csésze kávéban is rejtőzhet. A Nagy Szellem nem
valamiféle fehér szakállas öregúr. — Örültem a válasznak, de tudtam, hogy másnak is felteszem majd a
kérdést.
Nagyon kellettek nekem a nők. Ki akartam ismerni őket. Sok lányt szerettem, száznál is többet. Lágy
nyögdécselésük mintha valamire tanított volna. Ám egyszer csaknem az életemmel fizettem érte. Az
egyik rezervátumban — a nevét nem említem, mert képesek utánam jönni, és megint megpróbálnak
agyonlőni — egy táncmulatságon megismertem egy lányt, és elvittem az akkori rejtekhelyemre, ami
nem volt messze. Aztán észrevettem, hogy a mulatságon felejtettem a kabátomat, és visszamentem érte.
Megérkezvén, egyenesen a lány férjébe ütköztem, aki éppen ott toporzékolt mérgében, és nagyon
morcosan nézett rám. Kiderült, hogy valami piszkos nagy kutya a rendőrségnél, és meglátta, ahogy a
feleségével elhúztuk a csíkot. Egy szempillantás alatt előkapta a pisztolyát, rám fogta, és közben
mindennek lehordott. Persze eszem ágában sem volt, hogy megállják és végighallgassam, hanem
felpattantam az első, a kezem ügyébe eső lóra és eliszkoltam. Mind a hat golyóját kilőtte utánam.
Engem nem talált el, de a ló kapott egyet a farába. Szegény, ő aztán igazán nem tehetett semmiről.
1930-ban megkaptam, amit megérdemeltem. Erőszakkal megnősítettek. A lány apja valami nagyfejű
volt, keresztény, nálam sokkal elő- nyösebb helyzetben. Sarokba szorítottak. Nem volt menekvés.
Annyi esélyem se volt, mint egy prérifarkasnak, ha a csapda elkapja a lábát. Később aztán leharaptam
azt a lábamat.
Ezek a népek katolikusok voltak, nekem is az ő templomukba kellett járnom. Nem valami jól ütött ki
a dolog. Az emberek rám figyeltek, nem a papra. Volt olyan fehér, aki nem volt hajlandó mellém ülni.
Mintha megint a bendakásos iskolában lettem volna. Három év múlva a feleségem elvált tőlem. Azt
mondta, nappal jó vagyok neki, de éjszaka nem.
Kiszabadultam a csapdából. Egyébként sem voltam még érett a letelepedésre. Még rengeteg minden
nem voltam — törvényen kívüli és törvénytisztelő, börtöntöltelék és csavargó, birkapásztor és szeszcsempész,
rodeolovas és sámán. Sokféle életet akartam élni, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában. Még
nagyon feszült bennem a gőz. Mint Sánta Óz dédapám, én is neki akartam vágni egy utolsó, nagy
vadászatnak, noha fogalmam se volt, mire vadászom és meddig, és vajon belehalok-e én is, mint az
ősöm. Talán a puskáját kerestem. Máig is állítom, hogy az enyém az a puska.