Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utószó

UTÓSZÓ [BORSÁNYI LÁSZLÓ]

Amikor az ember végigolvassa ezt a művet, eltűnődik: vajon mit is olvasott? Önéletrajzot? Életrajzot? Életrajzi regényt? S valóban, a könyv keletkezése körülményeinek ismerete nélkül nem egyértelmű a műfaji meghatározása. Talán a társszerzőség sugall valamit, továbbgondolkodásra késztet, hiszen az egyik szerző maga a főszereplő. De a másik? Itt-ott felbukkan ugyan a neve az események sodrában, ám ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget az olvasó. Pedig a két alkotó egyenértékű munkája, hozzáadása nélkül aligha születhetett volna meg a Sánta Őz, a sziú indián sámán. Mert ez a mű visszaemlékezés. Lame Deer visszaemlékezése a XX. század első hetven évének Amerikájában élő amerikai őslakók egyik törzsének történetére, a maga sorsának, életküzdelmeinek tükrében. Nem gazdag írói képzelőerő teremtette ezt a világot, alakította a múltat és a jelent, testesítette meg Sánta Őzben az indiánokról s az indián sámánokról kialakult ideáljait. Ebben a visszaemlékezésben a liberalizmusára oly büszke Egyesült Államok politikájának és társadalmának a „másik" oldalát megélő és átélő sziú sámán mutatja be és mutatja meg — önmaga és népe szemszögéből — e liberalizmus kétarcúságát. És még csak nem is elfogultan, hanem a sokat tapasztalt, megállapodott, a maga helyét ebben a világban megtalálni, elhelyezni tudó, népéért felelősséget érző bölcs ember tárgyilagosságával, egészséges humorával, kritikai érzékével. És hallatlan tudatossággal. Lame Deer, aki századunk ámulatra méltó, ugyanakkor öngyilkos versenyfutásának hét évtizedére tekinthetett mint saját múltjára s az utána következő nemzedékek jövőjét meghatározó történelemre, már szinte a kívül — vagy felül? — álló előrelátásával ragaszkodott ahhoz, hogy e hét évtized - s az ez idő alatt benne felhalmozódott élmények, a nyomukban kikristályosodott meggyőződés — megörökíttessék az utókornak. Hogy az amerikai civilizáció kényelmét óhatatlanul és törvényszerűen elfogadó és befogadó ifjabb generációk okulhassanak belőle, hogy az amerikai történelemkönyveken meg a hamis, romantikus történeteken felnövő indiánok és nem indiánok közelebb jussanak az igazsághoz, a sziú társadalom, gondolkodás és hagyományok valóságához. Lame Deer törekvésében—és egész lényében—nagyon is megragadható a XX. század: ő - egy sziú indián, a fehér tudósok tanulmányozásának kedvelt tárgya - célratörően használta fel a fehér ember találmányait. Az írást, a könyvet, a magnetofont vette igénybe „üzenete" közvetítéséhez. Az indiánok megváltozott életkörülményei és életmódja mellett mind kisebb az esély arra, hogy szájhagyomány útján maradjanak fönn egy emberöltő tapasztalatai, tanulságai. De ostobaság is volna elutasítani a kor kínálta lehetőségeket, melyek - ha okosan élnek velük — hozzájárulhatnak népük boldogulásához. Segítségükkel maradandóan megőrizhetik — sőt gazdagíthatják, újjáteremthetik - hagyományaikat, kultúrájukat, egyszersmind széles körben hangot adhatnak az amerikai társadalomról alkotott véleményüknek, és megismerhetik azt a tágabb világot, amelyben a magukét kell alakítaniuk. A sziúság fenntartásához a tanulmányozás tárgyából a tanulmányozás alanyává kell válni. Ehhez persze hosszú, kitartó, céltudatos munkára van szükség. A sziú társadalom, bármennyire egységesnek látszik is - különösen az Egyesült Államok második világháborút követő egyenletes fejlődésének időszakában -, nem homogén. Ha képzeletben egy vízszintes skálára vetítjük ki a sziú népességet, akkor a skála egyik végén a szentembereket, a nagyapaszellemeket (az ősöket), a vallási specialistákat és a hagyományos hit követőit találjuk, a másikon pedig a különböző amerikai testületek, hivatalok, ügynökségek (Szövetségi Kormány, Indiánügyi Hivatal, törzsi tanács, szociális, oktatási szervezetek stb.) sziú képviselőit. A „kívül piros, belül fehér" indiánokat, a „Tomahawk Nagybátyók"-at. A sziúk többsége azonban e két véglet között, a skála középső szakaszán tömörül, illetve mozog hol az egyik, hol a másik irányba. E mozgást rendszerint a napi, alkalmi megélhetési lehetőségek „szabályozzák" — irányát és mértékét javarészt az esetlegesség jelöli ki. Lényegében ezt a „középmezőnyt" alkotják az iskolából kimaradók, a munkanélküliek, az alkalmi munkákból tengődök, a szociális gondokkal küszködők, a hatalom gyakorlásából kizárt, a társadalom peremére szorult, a beteg, az alkoholista emberek tömegei. Számukra a skála fehérekhez kötődő vége — a foglalkoztatottság, az oktatás, a pénz, az autó — a változást, a megváltozást jelenti (ami maga az anyagiasság), a másik vége meg az állandóságot és a folytonosságot, egyben az ideológiát. Azok, akik a személyes biztonságérzetet keresik, ösztönösen vagy tudatosan, de a folytonosság irányába törekszenek, hiszen az azt éltető ideológia erősíti meg a múltba, az ősökbe vetett hitet, az együvé - a „valahová" — tartozás nélkülözhetetlen tudatát, teremti meg az egyén belső harmóniáját. Ha el tudunk vonatkoztatni a „vallás" fogalomhoz tapadt keresztény-európai értelmezéseinktől, akkor a sziú vallást és a sziú társadalmat akár szinonimáknak is tekinthetjük, amennyiben a vallás - az abban összefoglalt történelem, az 272 általa évezredek óta nemzedékről nemzedékre szálló hagyományok, szokások, szabályok, értékek-mint a sziú mivolt kifejezője, az identitás záloga. Nem véletlen tehát, hogy visszaemlékezéseiben Lame Deer olyan nagy súlyt helyez a sziúk világképének megértetésére, sokrétű szemléltetésére. Mozgalmas, küzdelmes, mosolyra, olykor nevetésre fakasztó eseményektől tarka életútját végigkövetve tárul föl előttünk, hogy a XX. századi Amerikában milyen kanyargós, zökkenőkkel teli pályát kell megjárnia egy átlagos sziú indiánnak ahhoz, hogy közösségének értékeit és normáit magáévá téve ember, pontosabban, emberi lény - sziú - maradhasson, annak ellenére, hogy a hagyományos törzsi társadalmakat gazdasági, politikai és kulturális kényszerrel beolvadásra ítélték. Csakhogy a sziúk - amint egyik televíziós nyilatkozatában Lame Deer kifejtette - „olyanok... mint a macskák". A macskákat „nem lehet kényszeríteni semmire", szemben a pacsit adásra idomítható kutyákkal. A sziúk is csak annyira képesek alkalmazkodni, amennyire ők akarják, amennyire az érdekeik megkívánják. Sánta Őz, a sziú sámán, népe érdekeit felismervén szövetkezett régi barátjával, Richard Erdoessel, visszaemlékezései papírra vetéséhez. Richard Erdoes amerikai festő- és fotóművész, író, aki így vall magáról: „Én élő megtestesítője vagyok az egykori soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiának: részben osztrák, részben magyar, részben cseh; részben katolikus, részben protestáns, részben zsidó." Fiatalon bejárta egész Európát, éveket élt Bécsben, Berlinben, Budapesten, Frankfurtban, a Balkánon és Olaszországban. Édesapja meghalt pár héttel az ő születése előtt, így sok hatás érte már kisgyermek korában: nevelkedett buzgó katolikus bécsi nagynéninél, erősen vallásos zsidó magyarországi nagyapánál, pajtásra lelt szobalányi szolgálatot teljesítő magyar parasztlányban, taníttatták rokonok nagy hírű protestáns iskolákban, Szarajevóban mohamedán nagynéni ügyködött lelki fejlődésén. A hányatott sorsú, de az életében adódó változatosságokat magába ivó és a sok-sok különös eseményt, élményt feldolgozó fiatalember — nem függetlenül a második világháborút megelőző évek politikai bizonytalanságaitól és rá is leselkedő veszélyeitől — végül 1940-ben elhajózott Amerikába. Néhány év alatt gyökeret vert az Újvilágban, családot alapított, s az alkotásnak élt. A keleti partvidéket azonban lassan nyugtalanítóan egyhangúnak érezte: utazgatni kezdett, feleségével és gyerekeivel együtt. Az amerikai nyugattal való találkozása meghatározó élmény volt számára. „Dél-Dakotában történt - írja egy helyütt. - Egész nap kukoricaföldeken keresztül száguldottunk: sík, unalmas vidék, elszórtan kis farmok, fehér kerítésekkel, körülöttük mindenütt csak a hatalmas kukoricatáblák. Atkeltünk a Missourin, s az országút elkezdett hullámozni. Fel, le, fel, le. Felértünk az egyik hullám tetejére, s egy szempillantás alatt egy másik világban találtuk magunkat. Semmi jel nem mutatott ember jelenlétére, csupán az út. Dombok végtelen óceánja feszült előttem; ezüstösen csillogó zsálya és prérifű borította. (...) S e táj fölött húzódott a leghatalmasabb égbolt, amit valaha is láttam. (...) A látvány nem volt gyönyörű, még csak szép sem. S mégis, sokkal mélyebb benyomást keltett bennem, mint a Saint- Chapelle ólomüveg ablakai, Róma dombjai, az osztrák Alpok vagy a Loire völgye. (...) mintha teljesen elnyelt volna a természet. Azt hiszem, ebben rejlett a prérinek ez a semmihez nem hasonlítható hatása. " Ezt követően többször járt az elbűvölő vidéken, de közelebbi kapcsolatba indiánokkal csak 1952-ben került, amikor valamilyen kiadói megbízásból elvetődött egy rezervátumba. Nem fogadták túlzottan barátságosan, ám — máig megfejtetlen csodaként — szinte egyik óráról a másikra fordult a kocka: szívélyesen marasztalták, meghívták vacsorára. Ez a találkozás ugyanúgy szíven ütötte, mint az először meglátott táj. Gyerekkora óta őrzött May Károly-i képét a sztoikus, fenyegető mosolyú, rideg indiánokról egy csapásra porrá zúzták új barátai; jó kedélyű, jó humorú, az érzelmeiket őszintén kinyilvánító, társaságra vágyó embereket ismert meg bennük. Tartós, családias viszony nyitánya lett az a nap. Közös kirándulások, újabb és újabb indián családok és törzsek bemutatása mélyítette el a barátságot. így jutott el 1964-ben Richard Erdoes a sziúkhoz. Rövid időn belül ők is maguk közé fogadták, s mi sem volt természetesebb, mint hogy 1967-ben - amikor a sziúk New Yorkba mentek, hogy csatlakozzanak Martin Luther King békemenetéhez - Richard Erdoes lakásán „állomásoztak" vagy hatvanan. Köztük volt az akkor hetvenéves Lame Deer is. S innen már mintha előre megtervezett forgatókönyv szerint zajlottak volna az események. A sziú sámán meghívta New York-i vendéglátóját egy maga szervezte naptáncra, aztán összeismertette más sámánokkal, vallási vezetőkkel, beavatta a különböző szertartásokba (nemcsak mint nézőt), hozzájárult ahhoz, hogy fényképeket, jegyzeteket, magnófelvételeket készítsen. Lame Deer megtalálta Richard Erdoesben azt a fehér embert, aki méltó az ő tanulságokkal és tudással teli életének a megismerésére és megörökítésére. 273 Ott, New Yorkban megérezte, tudta, hogy Richard Erdoes nem az az amerikai, aki hódítóként, az őslakókat honvesztésre ítélt honalapítóként, az indiánok földjein és vérén szerzett gazdasági biztonságával és hatalmával a háta mögött most leereszkedő és mentegetőző, bocsánatkérő részvéttel tanulmányozza őket a maga hasznára. Lame Deer megérezte és tudta, hogy Richard Erdoes az az embertárs, aki otthonra lelvén egy idegen világban, a művész érzékenységével hagyta, hogy elnyelje a táj, a természet, s akarta felfedezni, magába építeni azt minden alkotóelemével, a benne élőkkel együtt. Az az embertárs, aki a keresztény, a zsidó és a mohamedán vallások antihumánus reguláiban csalódva arra törekedett az életében, hogy harmóniát teremtsen szűkebb és tágabb világában, s ezért nem a szenzációra éhes kívülálló tapintatlan kíváncsiságával, hanem a megismerés lehetősége iránti alázattal fogadja a „másságot". Az az embertárs, aki fenntartás nélkül lehet szerzőtárs, mert sem meghamisítani, sem kisajátítani nem fogja I ,ame Deer visszaemlékezéseit, s visszaélni sem fog velük. 1972-ben tehát sok-sok beszélgetés, közös élmény, megfontolt, alapos felkészítés és felkészülés eredményeként látott napvilágot a Sánta Oz, a sziú indián sámán. A könyv minden sora tényeket rögzít, a valóságot mutatja be, amelytől elválaszthatatlanok megélőjének érzelmei, gondolatai és állásfoglalása. Hogy a mű mégsem csupán egy öregember életét visszapergető, személyes érvényű retrospektív napló, hanem szépirodalmi színvonalú dokumentum, az a két szerző egyéniségének és együttműködésének köszönhető. Lame Deer tudott ugyan angolul, de korántsem annyira, hogy oly elevenen, színesen, hangulatosan adja elő mondandóját, miként olvashatjuk. Richard Erdoes is tanult lakotául, de ő sem vitte tökélyre. A lenyűgöző stílusnak - melyet sikerült a magyar fordítónak is visszaadnia — az a titka, hog)' a két ember gondolatilag, érzelmileg tudott egy nyelven beszélni, hogy közös volt a „hullámhosz- szuk". A sziú sámán nem tollba mondta hűséges jegyzőjének a könyvet, hanem több alkalommal, különböző — de céltudatosan megszervezett - eseményekkel összefüggésben „állította össze" az anyagot. Richard Erdoes nem szolgaian lejegyezte a hallottakat, hanem az íróiművészi általánosítás képességével sűrítette irodalmivá Lame Deernek a bensőséges emberi-baráti kapcsolatban megismert stílusát, gesztusait, személyiségét, az egyes szertartások, események apró részleteineklényegét. így valósulhatott meg Lame Deernek az az elképzelése, hogy életének, népe életének XX. századi hét évtizedéről forrásértékű, a valóságot feltáró, rögzítő, sokak számára hozzáférhető dokumentum szülessen. Biztos volt benne, hogy erre igény és szükség van, nemcsak a sziúk körében. S nem tévedett. A könyv óriási sikert aratott. Több kiadást ért meg az Egyesült Államokban, s nincs kizárva, hogy a hetvenes években kibontakozó indián polgárjogi mozgalom megélénküléséhez is hozzájárult valamelyest. Nemzetközi fogadtatása a várakozáson felül kedvező volt. Gyors egymásutánban lefordították norvégra, flamandra, franciára, németre, spanyolra, japánra és svédre. Lame Deer népszerű ember lett. Egymást követték a nyilvános szereplések a televízióban, a rádióban, a sajtóban. Mindez nem tette őt gazdaggá: megmaradt annak, aki volt. Továbbra is gerendaházában élt, szerényen, s járta végig népe közösségeit, erősítette indiánöntudatukat, s a szűkölködők között osztotta szét a könyvért befolyó „zöld békabőröket". 1977-ben egy denveri veteránkórházban halt meg. Richard Erdoes írói pályája pedig ezzel a művel ívelt igazán magasba. De nem lett hűtlen a festő- és fotóművészethez sem, s az amerikai nyugatot sem hagyta el. Új-Mexikóban, Santa Fében él az év legnagyobb részében, hagyományos spanyol-puebló vályogházban. A fehérre meszelt falakon megannyi eredeti indián gyöngy hímzés, fonott kosárka, szebbnél szebb agyagedények, csörgők, szőnyegek — évtizedek gyűjteménye, melynek minden darabjához személyes élmény fűződik. Készítőik, ajándékozóik - indián barátai — lassan mind követik Lame Deert, aki nem érhette meg, hogy magyar nyelven is megjelenjen „részben magyar" szerzőtársával írt könyve.

281 SZÓJEGYZÉK

ÁBÓ WÍCSÁHBI hajnalcsillag ÁDÉ apa ÁLÓWÁ valakinek a dicséretét megénekelni BLÓGÁ hím állat BLÓTÁHÚGÁ harci főnök CSA fa, fából való CSÁCSÉGHÁ dob CSÁDÉ SZÍV CSÁGLÉSGÁ karika, abroncs, a szent kör CSÁGÚ WÍCSÁSÁ útember, a pejot-összejövetel (szertartás) levezetője CSÁNŰBÁ szent pipa CSÁSÁSÁ vörös fűzfa kérgéből készült dohány CSGÁ fehér HÁHÉBIWI éjszakai nap (hold) HANBALÉCSEJA látomáskeresés HÉHÁKÁ szarvas HÉJÓKÁ szent bohóc HÓGSÍ gyermek HÓGSÍCSÁLÁ kisgyermek, csecsemő HÓGSÍLÁ fiú HÓHÉBI éjszaka HŰBÁGLÚZÁ imára emelni a pipát HÚGÁ Ős HÚGÁ LÓWÁBI társsá fejadó, rokonná avató szertartás IGDÓMI pók, az agyafúrt pókember ÍJÁ kő, szikla, kavics ÍKCSÉ WÍCSÁSÁ a nép, a valódi emberek, az indiánok ÍNÁ anya 282 NÁBÉ NÁGHÍ ÓDÚHÁ ÓHÍDÍGÁ ÓÍNIGÁGHÁ TÍPI ÓLÓWÁ ÓVVÁGÁ VVÁKHÁ PDÉ PDÉHÍCSÁLÁ Pdéhícsálá Húhú Csánúbá pédá pédá ówíhágésni pézsi pézsúdá pézsúdá wícsásá SÁ sícsá síjótágá INÍPI gőzfürdő ÍSDÁ szem ÍSNÁDI menstruálni, elkülönítetten lakni (arra a nőre vonatkozóan, aki a menstruáció idején külön, egyedül lakik) JÚWÍPI apró, áttetsző kavicsok, hangyaboly ban találhatók, a szent tökcsörgőbe te szik őket; olyan szertartás, amelynek során a sámánt múmiaként beburkol ják és szorosan összekötözik JúWÍPI WÁSÍCSÚ szent kő, a júvvípi szertartás folyamán a sámán kezében mágikus ereje van KÁGÁGBÁ betegen eret vágni KHÓLÁ barát KINIKINIK indián dohány KÚSI, ÚCSI nagyanya LAKOTA a nyugati sziúk indián neve LÉGSÍ nagybácsi LÚDÁ vörös MÁHBÍJÁ felhők, égbolt, menny MÁKÁ föld MÁKÁ SZÍDOMNÍ világ, világegyetem MÁTÓ medve MÁZÁ fém, fémből való MÁZÁSZGÁ pénz (fehér fém) MÍDÁGÚJÉ ÓJÁZ Í minden rokonom; több sziú szertartás zárómondata MNÍ víz MNISÁ bor MNIVVÁKHÁ whisky, tömény szesz súgáwákhá SZÁBÁ Tádé tádé dóbá kéz szellem, lényeg, lélek ajándékosztó ünnepség bátor izzasztókunyhó ének, dal szent hely, oltár nőstény bölény, bölénytehén bölény borjú Bölényborjú Csont Pipa, a nyugati sziúk szent pipája tűz soha ki nem alvó tűz, szent tűz fű, növény szer, orvosság, szent gyógyító szer szent ember, sámán vörös rossz furulya, fuvola ló fekete szél a világegyetem (a szélrózsa) négy iránya táhcsá - Őz Táhcsá Húsdé - Sánta Őz Tákózsá – Unoka Tátágá – Bölénybika Túká – Szent kő Túkásílá - Nagyapa ÚCSÍJKÚSI – nagyanya ÚKCSÉLÁ -pejot WÁBLÍ –sas WÁCSÁGHÁ- HARMATKÁSA WÁGIJÁ - mennydörgésmadarak, mennydörgéslények WÁGMUHÁ - szent tökcsörgő WÁKHÁ – SZENT, MEGSZENTELT, TITOKZATOS WÁKHÁ TÁGÁ – NAGY SZELLEM, NAGY MISZTÉRIUM WÁNÁGHI – SZELLEM (KÍSÉRTET) WÁNÁGHI WÁCSÍBI – SZELLEMTÁNC WÁSDÉ – JÓ WÁSÍCSÚ – FEHÉR EMBER WÁZIJÁ – TERMÉSZET EREJE, WE – VÉR WI – NAP WÍCSÁSÁ – FÉRFI, EMBERISÉG, EMBERI LÉNY WÍCSÍCSÁ – LÁNY WÍCSÍCSÁLÁ – KISLÁNY WIJÁ – ASSZONY WIN – NŐI WÍWÁJÁG WÁCSÍBI – NAPTÁNC WÓBÍLÁ – HÁLAADÓ SZERTARTÁS WÓDÁWÉ – SZERENCSÉT, HARCI SIKERT ÉS VÉDELMET HOZÓ TALIZMÁN WÓLÁGÓDÁ – BÉKE, BARÁTSÁG WÓNIJÁ – LÉLEK, SZELLEM, ÉLET, LEHELET 1/EGYEDÜL A HEGYTETŐN [5] 2 / AZ A PUSKA OTT A NEW YORK-I MÚZEUMBAN AZ ENYÉM [ll] 3 /A ZÖLD BÉKABŐR [37] 4/BERÚGOK, LECSUKNAK [68] 5/ÜCSÖRGÉS TEDDY ROOSEVELT FEJE BÚBJÁN [88] 6/A KÖR ÉS A NÉGYZET [105] 7 /BESZÉLGETÉS A BAGLYOKKAL ÉS A PILLANGÓKKAL [l 16] 8/KETTEN EGY TAKARÓBAN [138] 9/GYÓGYÍTÓ ÉS RONTÓ SZEREK [154] 10/INÍPI - A NAGYAPA LEHELETE [175] 11 /JÚWÍPI - APRÓ FÉNYEK A SEHOLSINCSBŐL [183] I2/TÁNCOLNAK, A NAPBA NÉZVE [198] 1 3 /NE BÁNTSD A FÁKAT! [214] 14/GÖNGYÖLJÜK FÖL A VILÁGOT! [225] 1 5/A FENN-LENN, ELŐRE-HÁTRA, JEGES-TÜZES ELLENTÉTPÁROK [237] 16/KŐVÉ VÁLT VÉR [248] UTÓSZÓ [269] BORSÁNYI LÁSZLÓ SZÓJEGYZÉK [279]

 

Sajnos, Borsányi László már nincs közöttünk.Saját könyve is van!

borsanyi-laszlo.jpg